Téli ralimesék, amelyek megtörténtek I.

Beköszöntött az uborkaszezon, a ralibajnokságoknak idénre annyi. Így nekem is többet van időm gondolkodni, tervezgetni, de valahogy a gondolataim mindig a múltban tekeregnek. Megéltem pár dolgot a rali harminc éves időszaka alatt, amit párhuzamosan töltöttünk. A szerelmem, mármint a RALI, meg én… Éppen ezért úgy gondoltam, megírok pár történetet, sztorit, amelyek velem, velünk, az engem kísérő baráti körömet érte, többnyire külföldi versenyeken. Ha van kedvetek, nosztalgiázzatok velem… Talán nem bánjátok meg.

Az első történet, ami tényleg a legelső volt. 1992 januárját írtuk, Monte Carlo rali. Már rég leszereltem a katonaságtól, 1989 februárjában. Nagybátyám jóvoltából, aki akkor egy nagy idegenforgalmi cég Dél-dunántúli igazgatóságát vezette, az idegenforgalomban helyezett el, hogy a leszerelés után kicsit megtollasodjak. Konkrétan az orfűi campingben kezdtem dolgozni, remek állásom volt a recepción. Egy hétig minden este 8-tól, reggel 8-ig én voltam a recepción, egy hét szabad volt utána… De azt is ott töltöttem, ment az üzlet, fiatal kolléganőim, és nyári munkán résztvevő diáklányok voltak velem. Nekem meg egy, két hálófülkés sátram egész nyáron a campingben… A többit rátok bízom, de higgyétek el, a mai napig megdobban a szívem, jobban pumpálja a vért, akár ha csak egy MARB futam gépátvételén járok ott, vagy a Mecsek rali miatt…

Szóval itt ismerkedtem meg egy remek emberrel, Pistivel. Isten nyugosztalja, már nincs velünk, de akkor a kilencvenes évek elején, a vállalkozók Mekkájának számító Magyarországon ő is megalapította rózsaszín álmokat dédelgető cégét. Ide csábított át, ahol aztán az idegenforgalmi üzletágvezető lettem. Nosza, egyből rákerült az akkori társam autójára a sokszoros magyar bajnok Gündisch Guszti Ladájára a “Kastélyfogadó a Hercegnőhöz” felirat. Igen, mert Bükkösdön ilyen projektbe vágtunk. Egy kastélyszálloda építésébe…  Én időközben Pesten végeztem ilyen fél nappali, fél levelező megoldásban hittudományi akadémiámat, éppen ezért kellőképpen hittem a projektben. Na, meg abban, hogy nem véletlenül keveredtem Budapesten a média világába párhuzamosan, így minden adott volt a paradicsomi élethez.

Volt itt minden, épülő kastélyszálló, vízparti, balatoni óriás bányászüdülő privatizálás Fonyód mellett, nekem új Ford szolgálati autó, főnökömnek általam is néha izzasztott 944 S2-es Porsche… Meg az első rádiótelefonok. Az a baromi nehéz kis bőrönd alakú…  Mondom, minden ami szem-szájnak ingere, az volt… Igaz később kiderült, ez fedezetlen váltók ellenében egy alföldi székhelyű bankfiók segítségével… De ez most mindegy is… Én akkor is hálával tartozom egykori főnökömnek, mert nélküle nem jutottam volna el első rali-világbajnoki futamomra.

Persze ennek is ára volt, de nem olyan drága, inkább édes. Vettünk egy Ford Transit, vadonatúj kilencszemélyes kisbuszt. Főnököm egy feltétellel adta oda egy hétre, ha előtte kihelyezett üzletágvezető értekezletet tartunk, mi ketten… És persze én fizetek. Ez egy igen felkapott helyen valósult meg, Pécsett a Mecsek oldalon. Igen, nem az Eufrátesz partján, pedig Babilon volt a neve. Mondhatom igen, ez is Isten elleni lázadás helye volt, ha úgy nézzük, morzsolgattam is utána a rózsafüzért rendesen, de előtte… Ahogy elnéztem, rajtam kívül kevés hívő ember járt oda, ennek ellenére rendszeresen, és akár más cégek, vagy akár az önkormányzat kihelyezett meetingjeit is meg lehetett tartani. Ehhez ott voltak a nem pécsi, de ott hallgató (meg otthon…) diáklányok kisegítőknek, akik a mellékessel kiegészítették ösztöndíjukat… Nem tudom, talán igaz sem volt…

A lényeg, hogy megkaptam a Ford Transitot, és négy barátommal nekivágtunk Monte Carlonak. Álmodoztunk már odafelé, hogy milyen lesz, maga a kaszinóváros, és maga a vb-futam. Meg álmodoztunk a hercegség legnagyobb főnyereményéről, Stefánia hercegnőről. A kék és könnyűvérű leányka, végig ott lebegett a szemünk előtt, hátha nekünk is sikerül daliás, magyar legényeknek, akár egyikünknek az a siker, ami előttünk Isten tudja már hány embernek… De vállaltuk a sorban állást, szóban… Erről már odafelé fogadalmat tett mindegyikünk. Mi voltunk öten innentől a kék és “könnyűvértanúk”…

Éjjel kettő órára értünk az autópálya lehajtóhoz. Ott állt nagy betűkkel a táblán MONACO. Ereszkedtünk lefelé szépen… Azon az úton, ahol sokat emlegetett kékvérű vágyálmunk, a mi hercegnőnk, tíz évvel korábban túlélt egy súlyos autóbalesetet. Sajnos az anyukája nem… Grace Kelly, Monaco hercegnője, III. Rainier herceg felesége, az egykori hollywoodi filmcsillag. Különös, bizsergető érzés volt ott haladni, ugyanott, amit előtte csak a tv-ben hallottunk és láttunk… Aztán egy nagy, balos kanyar külső ívén egy impozáns szállodához értünk, a nevére már nem emlékszem, de a hatalmas kék fénybe burkolt Y betűre igen. Még lentről, a városból is tisztán látszott. De mi milyen tisztán láttuk onnan a várost. Lélegzetelállító volt éjjel kettő órakor. Megérkeztünk…

Mivel szállásunk csak estétől volt, gyakorlatilag együtt keltünk Monaco polgáraival. Ők a luxusházaikban, vagy apartmanjaikban, míg meg a Kaszinó előtti téren, a padokon. Azért ez így nem teljesen volt igaz, mert nem tétlenkedtünk, miután elértünk a városba. Azonnal mentünk egy kört a Forma 1-es pályán, ami kicsit más volt így élőben, de az alagút és onnan kivezető részén valóban hitetlenkedtünk, hogy ott a korábban a tv-ben látott sebességeket érik el. Aztán köröztünk a városban kicsit, ahogy pirkadt, és találkoztunk rengeteg kukással, meg ablaktisztító emberrel. Akik minden reggel (!!) lemosták a hatalmas üvegfelületekkel bíró épületeket. Aztán jött tényleg a pihenés a parkban, ahol zavarba ejtő volt a nyílegyenes, centi pontosan vágott méregzöld fű január 24-én, és a kellemes madárcsicsergés.

Délig sétával töltöttük a napot, amelyből nem hiányozhatott a palota megtekintése. Gyalog mentünk fel, a híres Rascasse kanyar mellett indul felfelé egy gyalogösvény, ahol járdán felkapaszkodva egyből a palota előtti térre érkezel. Felfelé haladva egyre nyíló szögben, madártávlatból látsz rá a városállamra, és kapsz reális képet nagyságáról, jellegzetes pontjairól. Már felfelé haladva “könnyűvértanúi” fogadalmunkról beszéltünk csak, hátha látjuk álmaink hercegnőjét… És láttuk. Ugyanis minden butikban az emléktárgyak, a parfümök az ő arcképével voltak tele… De semmire sem cseréltük volna azt, ha személyesen találkozhattunk volna vele, még azt a padlizsán színű Bentley autót sem, vajszínű kárpittal, amibe először botlottunk a palota előtti téren…

Nos, álmodozásunk után jött a realitás, elindultunk a szomszédos Nizzába, elfoglalni a szállást. Akkoriban még nem volt internet, így a faxon megerősített szállodát kellett felderíteni. De hamar megtaláltuk a Hotel Acanthet, amit azért említek név szerint, mert évekig a bázisom lett, amikor Monte Carlo ralira jártam. Nizza belvárosában van, közel a tengerparti sétányhoz és miden máshoz… Árban pedig megfizethető volt. No meg azért, mert egy kellemes meglepetés ért érkezésünkkor. Ugyanis a recepción magyarul köszöntek ránk. Marko, nevezzük így, egy horvát srác volt, Eszékről származott és kicsit beszélt nyelvünkön. Ez óriási segítség volt akkor, meg utána mindig, ha nem beszéltél franciául…

Innentől kezdve, akárhányszor mentem, csak egy telefon volt Markonak és a legjobb szobák mindig rendelkezésre álltak. Persze rendszeresen kedveskedtünk neki valami hazaival, nagyon képben volt a magyarok készítményeivel… Rengeteg jó tanácsot, útbaigazítást kaptunk tőle és ezek mindig telitalálatok voltak. Nos, az örömködést követően, no meg a kis frissítő zuhany és szunya után már mentünk is vissza, hiszen este rajtceremónia volt a kaszinó előtt. Igen, pár órával később pompázó fények tüzében ott álltam barátaimmal Európa egyik leghíresebb terén, és vártam az egyes rajtszámú martinis Lanciát, Juha Kankkunennel. És megjött…

Lehet most ezen gúnyolódni, de leírom. Ott álltam pécsi, patacsi “parasztgyerekként”, és az jutott eszembe, miközben a bálvány tőlem egy méterre legördült a dobogóról, hogy igen, megérkeztem. Ez az én világom, és itt vagyok huszonévesként. Akkor, azért ne felejtsük el, más világ volt. Ugyan már a szabad Magyarországról jöttünk, de nem volt azért még természetes, hogy huszonévesként mondjuk Monte Carloban lődörögjél, főleg úgy, hogy nem rendelkeztem exkommunista, szabad polgár bőrbe öltözött felmenőkkel, akik még TSZ, vagy Tanácselnök múltjukat kihasználva gyorsan privatizáltak valamit a kilencvenes évek legelején. Hanem úgy, önerőből ott voltál, és ez eldöntötte további ambícióim egy időre, más dolgok mellett…

Itt jegyzem meg, hazafelé vettem két olasz raliújságot, a RallySprintet, meg a TuttoRallyt, amelyekre aztán elő is fizettem. Összeláncoltam maga a külföldi ralival. Örökre… No, szóval megtörtént a rajtceremónia, az autók onnan lecsorogtak a F1-es boxutca helyén kialakított parc fermébe. Mi meg haza a szállodába, a parti, legalsó szerpentinen Nizzába… Leparkoltunk nem messze a bejárat előtt. Marko már otthon volt, kulcsunk nyitotta a hotel bejárati ajtaját, aztán gyors alvás, hisz korán keltünk, mert másnap reggel fél kilenckor már a Col de Turini gyorson volt a rajt…

Senki nem aludt el, frissen, időben mindenki a Ford mellett volt. És ott is álltunk egy darabig… Mert a vezetői oldalon nem lehetett beszállni. Ugyanis a nizzai éjszaka autóalkatrészekre szakosodott anyagbeszerzői szemet vetettek a szemmel láthatóan is új és persze nem francia rendszámú Ford Transitra. Az akció csak részben sikerült, jól összeroncsolták a zárat, így innentől kezdve a jobb oldalon szálltam be én is… Bosszankodásra nem volt idő, menni kellett. Mi Sospelen keresztül vezető utat néztük ki magunknak. Kissé elszámoltuk magunkat, mert a vagy 40 kilométeres út bő másfél órás volt… Először jártunk arra…

Ugye gyakorlatilag a tengerszintről emelkedtünk, több mint 1700 méter magasra, ami nem is lett volna olyan nagy baj, ha ezt az emelkedést nem az utolsó harmadára teremtette volna a Jóisten… Én, mint gyakorlott tériszonyos a poklok poklát éltem át, utasaim is, hisz én vezettem… Ugye, aki tudja ez mivel jár, kimegy az erő a lábadból, a karodból, szinte az egész testedből… Ahhoz, hogy a féked nyomjad, vagy elfordítsad a kormányt, erőt kéne kifejtened… A szakasz meg felért egy gyorsaságival, amit addig csak képen láttunk. Alig szélesebb út, mint egy kocsi, azok a félméteres kővel rakott kerítések és szakadék… Már vagy fél órája kapaszkodtunk felfelé, de letekintve (én nem…) még mindig tisztán látszott, honnan indultál, ha meg felfelé néztünk ( én nem…) az is látszott, hova kell felérnünk, de valahogy nem közeledett a cél…  Én csak begörcsölve úgy vezettem a Transitot, mint egy csuklósbuszt…

De mint mindennek, annak is eljött az ideje, hogy felértünk, egy nagyjából vízszintes kis településre, ez a Col de Turini… Mint egy zsibvásár olyan volt, hisz anno még nem szervizparkok voltak, hanem ugye ott a gyors előtt települtek ki a csapatok. De ennél nem is volt jobb, mert megmászva az 1700 méteres magasságot testközelbe kerültünk az Istenekkel… Nekem anno az Akadémián csak egyet tanítottak, de itt többen voltak, és mindegyiknek volt neve. Kankkunen, Sainz, Biasion, Auriol, Eriksson, Salonen, Alén meg ilyenek… De mellettük még kis angyalkák is bontogatták a szárnyaikat, mint Delecour, Bugalski és Mäkinen. Apropó Mäkinen… Ott botorkáltam egy kevésbé népes csapatnál, amikor nagy lendülettel megérkezett az egyik autó, egy Nissan Sunny GTI-R. A vezetője későn vette észre, hogy pontosan hol kell ráfordulnia helyére, és a hirtelen mozdulattal mindenkit megtévesztett, nekem meg majdnem levitte a tükörrel a karomat. Na, mondom, ezt az amatőrt… Ahogy beállt, kiszállt a kocsiból és visszalépett hozzánk, átfogta a vállamat és “sorry, sorry” szavakat sziszegve szerényen mosolygott. Bő négy év múlva első világbajnoki címét szerezte… 

Aztán átmentünk a legnépesebb helyhez a Martini Lancia csapathoz. Kankkunen, Auriol és Bugalski autójához. Próbáltunk autogramot kérni, de nagyon nehezen ment. Mígnem Gábor barátunk, mellékesen 1989 magyar bajnoka az A/9 kategóriában, olyan gregorián fejhangon “Didier, Didier” hívogatásba kezdett. Ez annyira bejött Auriolnak, meg a körülöttünk óriási röhögésbe kezdő szurkolóknak, hogy Didier odajött hozzánk. Volt autogram, röhögés és egy hosszabb távú ismeretség vette itt kezdetét, de erről majd később…

Na, mikor felbőgtek a motorok, már a rajtnál voltunk, hogy lássunk csodát. Hát láttunk… Porszáraz, de csontig hatoló hideg idő volt… De minket valami forróság lepett el. Apám, ahogy ezek elindultak, mentek vagy 150-200 métert, majd egy balos visszafordítóval a fejünk felé érkeztek, ahol tisztán láttunk egy hasonló kézifékes jobbost, aztán már csak a csattogó, durrogó hangok verődtek vissza a szemben lévő hegyoldalról, de már rajtolt is a következő… Megérte felmenni, Vb mezőnyt láttunk, az Isteneket vezetni… Délután egy másik gyorsaságira mentünk át, de ez egy nagyon strapás kirándulás ám. Zöldfülűeknek meg főképpen,. Először is a távolságok csalókák, az átlagsebesség miatt jócskán rá kell számolni. A másik, hogy hegyre fel, hegyről le, majd ismét fel, rendesen igénybe veszi a szervezeted. Ugyanis Monacoban napközben 18-20 fokos kellemes szellő lengedez, ha száraz az idő, míg a gyorsaságikon, ha nincs is hó, van vagy 0 és -5 fok közötti hőmérséklet. Na, ezt az ingadozást napi többször átélve, rendesen el lehet fáradni.

Így is lett, este nem kellett altatót énekelni Marko barátunknak a szállodában, ellenben a Transit közvetlenül a bejárat elé parkolhatott, és körbe kerítette a hotel szalagjával. Nem is bántották már többet… Másnap délután gyorsokat néztünk ki magunknak, hisz a mezőny jócskán eltávolodott bő 200 kilométerre, a délutáni szakaszok viszont úgy 100 kilométeren belül voltak. Nos, Cannes felé vettük az irányt, végig a parton haladva. Hát, mit mondjak… Nem egy siófoki Aranypart volt… Láttuk a Filmfesztivál helyszínét, meg minden mást is… Aztán észak felé kanyarodtunk Grasse városán keresztül. Erről annyit kell tudni, hogy a világhírű francia parfümgyártás fellegvára. És aránylag olcsón a helyi gyárakban lehet vásárolni. Na, itt mindenki itthon hagyott oldalbordáira gondolt egy pillanatra, és letudtuk kötelezettségeinket souvenir terén… Nekem  mindjárt hármat kellett vennem, mert néha félreértelmeztem ezt a “Szabad Magyarország” elméletet ott a ’90-es évek legelején… Olyan átmeneti időszak volt éppen, kettő kapcsolatból jöttem ki, és tartottam egy újba… Tudom olcsóbb lett volna ez a monacoi út másképpen, szegény megboldogult nagymamám is mindig mondta, nagy egér vagyok. El is fogadtam tőle ezt a kedves megjegyzést mindig, mert gondoltam úgy vélekedik rólam, mint egy jó srácról, meg imádtam a sajtot. Míg egyszer nem mormogta hozzá az orra alatt, “egyik lyukból ki, a másikba be…”  Szóval jól jött ez így ki, mégsem Stefánia arcképével és nevével fémjelzett üvegecskékkel állítottunk be otthon, lehet azt a fejünkhöz vágták volna… Így meg átadva megkaptuk cserébe azt, amire Monacoban is nagyon vágytunk…

Haladtunk a hegyen, de elviselhető terepviszonyok között, Sisteron irányába. Aztán egyre érdekesebb lett, de valami mesebeli a táj. Mint kiderült ott számunkra, az európai Grand Canyonhoz tévedtünk, teljesen véletlenül. Hivatalos nevén a Verdon-kanyon. Srácok, ha erre jártok egyszer és a ralira mentek, ne az autópályán menjetek, hanem ezen az útvonalon… Soha nem fogjátok megbánni, nekem a hisztisen tériszonyos embernek elhihetitek, teljesen járható kocsival is a környék… Kirándulásunk egyik legnagyobb élménye volt…

Délután is két gyorsaságit tudtunk megnézni, az első volt a jobb. A nevére nem emlékszem pontosan, de arra igen, hogy egy korábbi katasztrófa tette számunkra igazán élvezetessé a helyet. A gyors környékén ugyanis teljesen leégett az erdő… Így a stop irányából behajtottunk a pályára, időben érkezvén, és elfoglaltunk egy szuper helyet. Előttünk egy enyhe balosból 300 egyenes után értek hozzánk,  ott egy bal 3, vagy 34 aztán a tipikus kézifékes kanyarok vagy 5-6, és a végén 500 egyenes a célig. s ezt mind beláttuk, mert nem volt növényzet. Igaz úgy, hogy külső ívre kellett helyezkednünk, hisz szembe velünk egy sziklafal volt. Ezért a következő pózt vettük fel. A tipikus 50 centiméteres kerítés mögé beereszkedtünk, két kézzel fogtuk és éppen elláttunk felette, viszont alattunk a gyors teljes útvonalát gyönyörűen nézhettük. Nekem kicsit meredek volt, de megérte. Végre eljött a pillanat lassan érkezett a mezőny.

Még helyezkedtünk, hogy hol álljunk, hol lesz a féktáv, ott már behúzza, és így a mi fejünk, hisz éppen a jobb első kerekek magasságában volt, már nincs veszélyben. A féktávok kimérésére Gábor, a magyar bajnok, volt hivatott. És jött az első autó. Auriol volt az, hisz abszolútban már ő vezetett a második napon. Gyerekek az enyhe balosban előbukkant, és mi csak annyit láttunk szemből, alig az út felett nézve, hogy egy Lanciának nevezett torz béka robog ezerrel felénk. De nagyon… Markoltuk a kőkerítést, a kocsi mellett a tempó miatt porzott minden. Na, mondjuk, most fog fékezni, és behúzza… Hát nem. Akkor most, hát még mindig nem… És még mindig nem. Majd a fejünk mellett elhúzva vagy 30-40 centiméterrel és még utánunk volt a kis fék és elfordulás a bal3-ba… Ha azt mondom most, tele lett a gatyánk, az nem fejez ki semmit. Ott lógtunk öten kapaszkodva a kerítésben, de úgy és olyan megilletődően, mint azok az állatgyerekek, akik azonnal visszabújnának az anyjukba ilyen szörnyeteg láttán, mint amilyen nekünk volt ez a Lancia, kerék és egyben fejmagasságban, mintegy 40 centiméterről…

Na, amit ezután kapott a mi bajnokunk, hogy ilyen frankón felmérte a féktávot… Ja, a Ladája után… De mire jól megvertük volna, már olyan sziszegő hangon, egy másik fiatal angyalnak álcázott szörnyeteg érkezett egy Sierra Cosworth autóval. Igen, Delecour pár másodpercre volt akkor Auriol mögött, és Kankkunen előtt… Megijedni már nem volt időnk, és erőnk sem máshova mászni, egyszerűen olyan adrenalinfröccs volt bennünk, hogy már fel sem fogtunk mindent… Ez még ahhoz sem volt hasonlítható, amikor ugyanígy nem tudtunk magunkról sokszor itt Pécsett, pedig ugyanez volt bennünk, csak adrenalin nélkül… Ez más volt, semmihez sem hasonlítható…

És így ment el a százautós mezőny. Most mit mondjak? Élveztük? Emberek, ennél jobb ott nem volt elképzelhető. Utána átértünk az esti gyorsra, az sem volt rossz, de a nappal látottak, és testközelből átélt élmények örökre bennünk maradtak. Késő este volt már, mire a szállásra értünk, ahol már leszalagozva várt a minket megillető hely… Gyors kupatanács amíg beszélni tudtunk, hogy olyan fáradt mindenki, hogy másnap pihinap legyen napközben, hogy utolsó nap kimenjünk az éjszakai befutókra. Mert akkor ég nem péntektől vasárnap délutánig voltak a futamok, hanem bő öt napig.

Gyönyörű időre ébredtünk január 27-én. A reggeli után és Marko tanácsára átmentünk Monte Carloba. Alkalomhoz illő ruhába öltöztünk, magyarul melegítőkbe, kinek milyen volt éppen. Gáborunk ebben is bajnok volt, mert a Sába névvel megáldott pécsi ruházati boltjukból öltözködhetett, és neki volt egyedül Adidas melegítője. Bár, szerintem a karikába az “r” betűt a törökök hímezték bele, de sebaj, vagyis bocsánat Sába, oly mindegy volt. Én büszkén feszítettem az akkor nálunk megjelent Budmil öltözékemben, mégiscsak a Budapest és Milánó kezdőbetűiből keresztelt márkát hoztam el Monte Carloba, bemutatni… Elindultunk fel a már megszokott ösvényen a palota előtti térre. Onnan kellemes 500 méteres gyalogtúrával lehet elsétálni, végig a tengerben gyönyörködve az Óceánográfiai Múzemhoz. Ezt sem hagyjátok ki. Lassan haladva, szinte egynapos program, kicsit kilépve félnapos… Sokan Cousteau Múzeumnak hívják, hisz a franciák világhírű tengerbiológusa vezette bő 30 évig, és akivel ő találkozott a tenger mélyén, azokból mind található paradicsomi körülmények között a múzeumban. Meg egy baromi nagy őshüllő csontváz… A tetőre is ki lehet menni, és távcsővel nézelődni. Szóval mi is elvoltunk, mint a befőtt.

Már koradélután volt, amikor kijöttünk és elkezdtünk visszacsorogni a palota felé. Mint említettem rövid a távolság, de félúton van egy nagyon szép épület még jobb oldalt a Szent Miklós-katedrális. Óriási tömeg volt ott. Annyira hogy a széles lépcsőn is százasával álltak, és még amennyien bent. Persze nézelődtünk, mi lehet itt, de esélyünk nem volt a bejáratig eljutni. És akkor az Isteni szikra, meg a ministráns gyakorlat hozta a megoldást. Mondtam a srácoknak kövessenek. A hatalmas épület nyugati oldalán volt egy keskeny utca, azon haladtunk befelé, ugyanis a sekrestye bejáratát kerestem. Ugye ez az előkészítő szoba, ahová, és amin a plébánosok belépnek a templomba, és innen, és ezen keresztül mennek ki az oltár elé misézni. Szóval innen mindig be lehet jutni egy templomba… Végre megtaláltam az ajtót. Előtte egy régi, de csillogó-villógó állólámpás Mercedes állt, de az a hosszabbított, volt vagy 7-8 méter. Mondtam is a srácoknak, de jól megy itt még a püspöknek is. Benyitottam, és igazam lett.

Senki sehol, csak épp az orgona hangját lehetett hallani, folyt a szertartás. Mentünk be tovább a vezetésemmel, a szűk folyosói részen, egészen az oltárig. Mi öten, a melegítős magyar osztag… Aztán stop, és földbe gyökerezett a lábam, de azt hiszem mindegyikünk kővé dermedt ott. Ha futni kellett volna, sem bírtunk volna, az egész olyan volt, mint egy bénító áramütés. Mozdulni sem tudtunk. A celebráló papokat nem láttuk, ők balra valahol az oltár előtt voltak, de tőlünk úgy 2-3 méterre az első sorban ülőket tisztán láttuk. Hát barátaim, akkor mondom. Az ősz hajú és bajszos úr III. Rainier uralkodó herceg volt, Grace Kelly özvegye és három gyermeke. Karolina hercegnő, II. Albert herceg jelenlegi uralkodó és emberek Stafánia hercegnő! Ott tőlünk 2-3 méterre. Készen voltunk. Kicsit ők is, nem tudták hova tenni az öt melegítős ministráns, főleg ha megszólaltunk volna magyarul. De csöndben voltunk, hisz egy szó nem jött ki a szánkon.

Sűrűn ránk pillantottak, mi meg le sem tudtuk venni a szemünket róluk, főleg a mi kékvérű legkisebb hercegnőnkről… Szépen illedelmesen végig vártuk a misét, lesz, ami lesz. Már mindegy volt, de semmi probléma nem történt. Egy muskétás sem vetette ránk magát, csak ott álltunk. Aztán a végén olyan következett be, amit azóta sem hiszünk el. Már csak az orgona szólt, a tömeg és a papok énekeltek, amikor méltóságteljesen felállt az uralkodói család és elindult felénk… Atya-világ mi lesz itt? Álltunk az összekötő folyosó végén dermedten. Odalépett először III. Rainier herceg kicsit biccentett a fejével és kicsit oldalazva továbblépett. Komolyan nem emlékszem, hogy megrogyasztottam volna a térdem, igaz ezt a tisztelgős, halántéktól indított karmozdulatot sem erőlettük, fogalmunk sem volt mi történik velünk. Karolina nem nagyon nézett ránk, neki már akkor sok családi baja volt, de II. Albert herceg tekintetén látszott, ő tényleg nem tud hova rakni minket. Olyan szigorúan nézett már akkor magas homloka alól, de hamar megbékélt a helyzettel és követte a család többi tagját.

De a család utolsó tagja mindent vitt… Jött elegánsan, és Istenemre mondom mosolygott. Az az igaz csibészes mosoly, látszott neki bejött ez a váratlan díszsorfal melegítőben. Annyi képen néztem előtte ennek a hölgynek a hűvös zöld szemébe, fél méterről, vagy egészen az orromig emelve. Most meg szép lassan jött és mosolygott és elsőként fogadva tekintetét, szűk húsz centiről megismétlődött. Áhh, srácok. Áldom az eget, hogy a Budmil egyenruhám kisé bőre szabott gatyájában voltam,, mert én mondom nektek a Ferrari jelében, vagy a Peugeot emblémájában ágaskodó jelenetek kismiskák voltak, ami nálam volt… Nem tudom más gépekhez hasonlítani, talán toronydaru… A mai napig az orromban van annak a parfümnek az illata, amit húsz centiméterről szimatolhattam… Ez így volt,  ahogy írtam, és ez örök élmény.

Ők jöttek a Mercedesszel, egy sofőrrel. És elegánsan elhajtottak a palotába, ahová a tömeg is tartott utánuk gyalog. Kőzte az öt melegítős önkívületi állapotban lévő könnyűvértanúval. Mert a fogadalom kötelez. Emlékszem amikor elindultak mellőlünk a sekrestye ajtajától, egymást kezdtük lökdösni, és vinnyogtunk a röhögéstől, hogy ezt nem hisszük el, hogy megtörtént velünk. Úgy őrjöngtünk az élménytől, mintha a Vb-döntőben a győztes gólt mi rúgtuk volna a fociban. A palota erkélyére még kijöttek a polgárok elé, integettek. Mi előre mentünk az első sorban, és mély nyomott hagyhattunk Stefániában, mert kiszúrt minket. Ránk nézett, mi ettől ismét lökdösni kezdtük ott egymást, ő meg elnevette magát ott fent. Igen ott fent, ahova sima földi halandó sosem juthatott el, de mi mégis húsz centiméterről szemeztünk vele, és szippantottuk parfümjét… Kis őrségváltás, meg tűzijáték volt, aztán elvonultak. Mint kiderült, január 27-e Monacoban Saint Devote napja, aki a Hercegség és az uralkodó család védőszentje. Úgyhogy ha úgy van a Monte Carlo rali időpontja, hogy ez a dátum beleesik, tegyetek ti is így, és találkozhattok az uralkodó család élő tagjaival. Egyébként az említett katedrálisban nyugszik Grace Kelly és 2005 óta már a nekünk fejet hajtó III. Rainier herceg is. Isten nyugosztalja őket.

Nos, ilyen napon voltunk túl, hazudnék, ha azt mondanám este hason fekve aludtam… Eljött az utolsó versenynap, amely koraeste kezdődött és megint a Col de Turinival. Más sötét volt, hisz lassan este hét órát írtunk. Így szürkületben nyugodtabban kocogtam fel, mint a csuklósbusz. És a mezőny jött este héttől, reggel hétig. Ezt a hangulatot, és körítést, ami itt volt egész éjjel, hát nem tudom, ezt át kell élni. Markonak mondtuk hajnalba jövünk majd a szállodába, így is volt. Zúgott a fülünk a hangoktól és a petárdáktól. Talán napszemüvegben jobb lett volna végignézni, hisz a végén már a szemünk olvadt ki. Pirkadt mire leértünk a hegyről, nyilván a célceremóniára esélyünk sem volt. Reggel lefeküdtünk és engedménnyel ebéd utánig aludtunk. Utána érzékeny búcsú volt újdonsült barátunktól, akivel még vagy hat-hétszer volt szerencsém találkozni később. De erről majd máskor.

Egyből Nizzából hajtottunk fel az autópályára, Monacot már nem érintettük, csak felette suhantunk el… Mikor láttam a táblán a MONACO feliratot egy mélyet szippantottam a levegőbe, de semmi frisset nem éreztem, csak egy parfüm illatát. A mai napig, ha erre gondolok, vagy amikor éppen e sorokat gépelem… Ennyi élménnyel ritkán gazdagodik az ember, ha kirándul. De a rali ilyen, itt minden megtörténhet. Fantasztikus volt élőben látni az Isteneket, no meg Őt… Mondtuk éppen, ezt nem hittük volna, hogy ennyi minden történik velünk. És akkor még nem volt vége… Sajnos.

Jöttünk hazafelé, amikor is már éppen Tarvisio környékén jártunk. Pontebbai lehajtó előtt van egy bő 5 kilométeres alagút. Meg volt beszélve, hogy Gabi a következő tankoló. (vagy lehet Öcsi volt…). Igen, de neki csak schillingje volt. Kérte, hogy ahogy átérünk Ausztriába, ott tankolhasson. A mutató már nagyon a pirosban volt, de kb. 15 kilométerre voltunk a sógoroktól. Mi történik, az alagútban elkezdett rángatni a Ford! És leállt. Rögtön üresbe raktam, és éppen kijöttünk rajta, ahol rögtön félre álltunk. Kifogyott a gázolaj! Éjjel egy óra volt. Ment először az anyázás, hogy ki a hibás, de végül már a megoldáson törtük a fejünket. Volt úgy mínusz 10-15 fok, és fújt a szél. Forgalom nulla. Végre jött egy autó. Lestoppoltuk. Egy Fiat Unoban két fiatal dán leányka ült. Rendesek voltak, mondták egyikünket elviszik a következő kútig. Én lettem a kiválasztott… Gyorsan összedobtuk a  maradék lírát, és fehér rövid ujjú ingben, mellényben elmentem a lányokkal. Úgy élveztem is bevallom, még gondoltam is rá, hogy de kár, hogy most a szűkebb kordbársony nadrágomban vagyok. Ott ültem mögöttük a háromajtós Unoban, és most éppen azon gondolkodom, lehet, egyikük Caroline Wozniacki leendő anyukája lehetett, mert ugyanolyan szép volt… Nagy öröm volt velük utazni, igaz csak 4,8 kilométerre ott volt a kút. Ja, ez ok, csak amikor kiraktak, akkor ért a csalódás, ők tovább mentek és én ott maradtam. Vettem először egy öt literes kannát, megtankoltam, és kijöttem. Hát egy perc alatt belém fagyott még az is… Hú, mondom, ennek fele sem tréfa. Gondoltam gyorsan stoppolok egyet. Megyek át az autópályán keresztbe, igen ám, csak a felező korlátok között még egy drótkerítés is volt… Nem volt mit tenni, szépen átejtettem a kannát a túloldalra és megpróbáltam átmászni. De valahogy nem igazán akarta a kerítés, hogy magamévá tegyem… Úgy jártam szinte, mint a dán lányokkal… Pofára estem. Én innen rövid ujjú ingben, vagy 30-40 kilométeres -10-15 fokos szélben, a kanna meg túl oldalt. Már összeböködött a kerítés, mikor visszamentem a kút shopjába.

Találtam egy padlizsán színű melegítőt, amit ki tudtam még fizetni, azt felhúztam, a mackónadrágot a misés kordbársony nadrágra, és a felsőt a mellényre, utóbbi volt a normálisabb…. Vissza a kerítéshez, és kisebb sérülések árán átjutottam. Na, kiálltam a kannával stoppolni. Marhára nem jött senki. Egyszer egy kamion, de nem állt meg, egyébként is lejtős volt az út… Nem volt mit tenni, kanna visszaejt a kerítés mögé, amit ismét magamévá tettem, és kis bemelegítés után utcai cipőben, padlizsán melegítőben, erős hátszéllel támogatva, lefutottam koromsötétben a távot. Mikor jött egy-egy kamion, nem láttam a fényszórótól, ők meg engem az alvástól, így mindig az utolsó pillanatban vettem észre a lámpafénynél, hogy félig az úton vagyok. De futottam a saját, meg a négy társam életéért. Most nevetünk, akkor azért annyira nem volt vicces… Megérkeztem. A csapat a kisebb jövedéki adóval terhelt nedűkön élve vártak epekedve, és azt játszották, ki tud átugrani a másik autópályára. Mint kiderült ott pilléreken állt, ezért Gabit két kézzel rángatták vissza a mutatványtól. Nos, beöntöttük a 80 literes tankba az 5 liter gázolajat. Szerintetek a lelevegősödött autó  felszívta… A válasz egyértelmű, adtunk a sz…nak egy pofont. Igaz, nekem meg új melegítőm lett, ha már úgy sem ihattam. Begyalogoltunk az alagútba, vagy a feléig kb., ahol az első segélyhívón segítséget kértünk. Meg is jött, hozott gázolajat, még be is húzott minket, hogy füstöt okádva elinduljon a Transit. Emberek, mindezt akkor 300 márkáért… Olcsón tankoltunk, nem? Plusz a melegítő… Már Graznál jöttünk lefelé, amikor végre rendesen átmelegedett a busz, leolvadtak belül(!) a jegesedések és végre meg tudtunk állni kicsit aludni…

Így is olyan fáradt voltam már, hisz mire Szigetvár környékére értünk, lassan 20 órája úton voltunk. Ott még Ladon elvittem egy visszapillantó tükröt egy kenyeres autóról a bolt előtt, de akkor már úgy voltam vele, itt az ajtózár probléma, most még egy tükör, teljesen mindegy, legfeljebb Pistámmal kétszer leszek kénytelen elmenni a Babilonba… A végét a fantáziátokra bízom…

 

Kósa András Race1.net

A képek többsége csak illusztráció.

Post2