Beköszöntött az uborkaszezon, a ralibajnokságoknak idénre annyi. Így nekem is többet van időm gondolkodni, tervezgetni, de valahogy a gondolataim mindig a múltban tekeregnek. Megéltem pár dolgot a rali harminc éves időszaka alatt, amit párhuzamosan töltöttünk. A szerelmem, mármint a RALI, meg én… Éppen ezért úgy gondoltam, megírok pár történetet, sztorit, amelyek velem, velünk, az engem kísérő baráti körömet érte, többnyire külföldi versenyeken. Ha van kedvetek, nosztalgiázzatok velem… Talán nem bánjátok meg.
Az első történet, ami tényleg a legelső volt. 1992 januárját írtuk, Monte Carlo rali. Már rég leszereltem a katonaságtól, 1989 februárjában. Nagybátyám jóvoltából, aki akkor egy nagy idegenforgalmi cég Dél-dunántúli igazgatóságát vezette, az idegenforgalomban helyezett el, hogy a leszerelés után kicsit megtollasodjak. Konkrétan az orfűi campingben kezdtem dolgozni, remek állásom volt a recepción. Egy hétig minden este 8-tól, reggel 8-ig én voltam a recepción, egy hét szabad volt utána… De azt is ott töltöttem, ment az üzlet, fiatal kolléganőim, és nyári munkán résztvevő diáklányok voltak velem. Nekem meg egy, két hálófülkés sátram egész nyáron a campingben…
Szóval itt ismerkedtem meg egy remek emberrel, Pistivel. Isten nyugosztalja, már nincs velünk, de akkor a kilencvenes évek elején, a vállalkozók Mekkájának számító Magyarországon ő is megalapította rózsaszín álmokat dédelgető cégét. Ide csábított át, ahol aztán az idegenforgalmi üzletágvezető lettem. Nosza, egyből rákerült az akkori társam autójára a sokszoros magyar bajnok Gündisch Guszti Ladájára a “Kastélyfogadó a Hercegnőhöz” felirat. Igen, mert Bükkösdön ilyen projektbe vágtunk. Egy kastélyszálloda építésébe… Én időközben Pesten végeztem ilyen fél nappali, fél levelező megoldásban hittudományi akadémiámat, éppen ezért kellőképpen hittem a projektben. Na, meg abban, hogy nem véletlenül keveredtem Budapesten a média világába párhuzamosan, így minden adott volt a paradicsomi élethez.
Volt itt minden, épülő kastélyszálló, vízparti, balatoni óriás bányászüdülő privatizálás Fonyód mellett, nekem új Ford szolgálati autó, főnökömnek általam is néha izzasztott 944 S2-es Porsche… Meg az első rádiótelefonok. Az a baromi nehéz kis bőrönd alakú… Mondom, minden ami szem-szájnak ingere, az volt… Igaz később kiderült, ez fedezetlen váltók ellenében egy alföldi székhelyű bankfiók segítségével… De ez most mindegy is… Én akkor is hálával tartozom egykori főnökömnek, mert nélküle nem jutottam volna el első rali-világbajnoki futamomra.
Persze ennek is ára volt, de nem olyan drága, inkább édes. Vettünk egy Ford Transit, vadonatúj kilencszemélyes kisbuszt. Főnököm egy feltétellel adta oda egy hétre, ha előtte kihelyezett üzletágvezető értekezletet tartunk, mi ketten… És persze én fizetek. Ez egy igen felkapott helyen valósult meg, Pécsett a Mecsek oldalon. Igen, nem az Eufrátesz partján, pedig Babilon volt a neve.
A lényeg, hogy megkaptam a Ford Transitot, és négy barátommal nekivágtunk Monte Carlonak. Álmodoztunk már odafelé, hogy milyen lesz, maga a kaszinóváros, és maga a vb-futam. Meg álmodoztunk a hercegség legnagyobb főnyereményéről, Stefánia hercegnőről. A kék és könnyűvérű leányka, végig ott lebegett a szemünk előtt, hátha nekünk is sikerül daliás, magyar legényeknek, akár egyikünknek az a siker, ami előttünk Isten tudja már hány embernek…
Éjjel kettő órára értünk az autópálya lehajtóhoz. Ott állt nagy betűkkel a táblán MONACO. Ereszkedtünk lefelé szépen… Azon az úton, ahol sokat emlegetett kékvérű vágyálmunk, a mi hercegnőnk, tíz évvel korábban túlélt egy súlyos autóbalesetet. Sajnos az anyukája nem…
Mivel szállásunk csak estétől volt, gyakorlatilag együtt keltünk Monaco polgáraival. Ők a luxusházaikban, vagy apartmanjaikban, míg meg a Kaszinó előtti téren, a padokon. Azért ez így nem teljesen volt igaz, mert nem tétlenkedtünk, miután elértünk a városba. Azonnal mentünk egy kört a Forma 1-es pályán, ami kicsit más volt így élőben, de az alagút és onnan kivezető részén valóban hitetlenkedtünk, hogy ott a korábban a tv-ben látott sebességeket érik el. Aztán köröztünk a városban kicsit, ahogy pirkadt, és találkoztunk rengeteg kukással, meg ablaktisztító emberrel. Akik minden reggel (!!) lemosták a hatalmas üvegfelületekkel bíró épületeket. Aztán jött tényleg a pihenés a parkban, ahol zavarba ejtő volt a nyílegyenes, centi pontosan vágott méregzöld fű január 24-én, és a kellemes madárcsicsergés.
Délig sétával töltöttük a napot, amelyből nem hiányozhatott a palota megtekintése. Gyalog mentünk fel, a híres Rascasse kanyar mellett indul felfelé egy gyalogösvény, ahol járdán felkapaszkodva egyből a palota előtti térre érkezel. Felfelé haladva egyre nyíló szögben, madártávlatból látsz rá a városállamra, és kapsz reális képet nagyságáról, jellegzetes pontjairól. Már felfelé haladva “könnyűvértanúi” fogadalmunkról beszéltünk csak, hátha látjuk álmaink hercegnőjét… És láttuk. Ugyanis minden butikban az emléktárgyak, a parfümök az ő arcképével voltak tele… De semmire sem cseréltük volna azt, ha személyesen találkozhattunk volna vele, még azt a padlizsán színű Bentley autót sem, vajszínű kárpittal, amibe először botlottunk a palota előtti téren…
Nos, álmodozásunk után jött a realitás, elindultunk a szomszédos Nizzába, elfoglalni a szállást. Akkoriban még nem volt internet, így a faxon megerősített szállodát kellett felderíteni. De hamar megtaláltuk a Hotel Acanthet, amit azért említek név szerint, mert évekig a bázisom lett, amikor Monte Carlo ralira jártam. Nizza belvárosában van, közel a tengerparti sétányhoz és miden máshoz… Árban pedig megfizethető volt. No meg azért, mert egy kellemes meglepetés ért érkezésünkkor. Ugyanis a recepción magyarul köszöntek ránk. Marko, nevezzük így, egy horvát srác volt, Eszékről származott és kicsit beszélt nyelvünkön. Ez óriási segítség volt akkor, meg utána mindig, ha nem beszéltél franciául…
Innentől kezdve, akárhányszor mentem, csak egy telefon volt Markonak és a legjobb szobák mindig rendelkezésre álltak. Persze rendszeresen kedveskedtünk neki valami hazaival, nagyon képben volt a magyarok készítményeivel…
Lehet most ezen gúnyolódni, de leírom. Ott álltam pécsi, patacsi “parasztgyerekként”, és az jutott eszembe, miközben a bálvány tőlem egy méterre legördült a dobogóról, hogy igen, megérkeztem.
Itt jegyzem meg, hazafelé vettem két olasz raliújságot, a RallySprintet, meg a TuttoRallyt, amelyekre aztán elő is fizettem. Összeláncoltam maga a külföldi ralival. Örökre… No, szóval megtörtént a rajtceremónia, az autók onnan lecsorogtak a F1-es boxutca helyén kialakított parc fermébe. Mi meg haza a szállodába, a parti, legalsó szerpentinen Nizzába… Leparkoltunk nem messze a bejárat előtt. Marko már otthon volt, kulcsunk nyitotta a hotel bejárati ajtaját, aztán gyors alvás, hisz korán keltünk, mert másnap reggel fél kilenckor már a Col de Turini gyorson volt a rajt…
Senki nem aludt el, frissen, időben mindenki a Ford mellett volt. És ott is álltunk egy darabig… Mert a vezetői oldalon nem lehetett beszállni. Ugyanis a nizzai éjszaka autóalkatrészekre szakosodott anyagbeszerzői szemet vetettek a szemmel láthatóan is új és persze nem francia rendszámú Ford Transitra. Az akció csak részben sikerült, jól összeroncsolták a zárat, így innentől kezdve a jobb oldalon szálltam be én is…
Ugye gyakorlatilag a tengerszintről emelkedtünk, több mint 1700 méter magasra, ami nem is lett volna olyan nagy baj, ha ezt az emelkedést nem az utolsó harmadára teremtette volna a Jóisten… Én, mint gyakorlott tériszonyos a poklok poklát éltem át, utasaim is, hisz én vezettem…
De mint mindennek, annak is eljött az ideje, hogy felértünk, egy nagyjából vízszintes kis településre, ez a Col de Turini… Mint egy zsibvásár olyan volt, hisz anno még nem szervizparkok voltak, hanem ugye ott a gyors előtt települtek ki a csapatok. De ennél nem is volt jobb, mert megmászva az 1700 méteres magasságot testközelbe kerültünk az Istenekkel… Nekem anno az Akadémián csak egyet tanítottak, de itt többen voltak, és mindegyiknek volt neve. Kankkunen, Sainz, Biasion, Auriol, Eriksson, Salonen, Alén meg ilyenek…
Aztán átmentünk a legnépesebb helyhez a Martini Lancia csapathoz. Kankkunen, Auriol és Bugalski autójához. Próbáltunk autogramot kérni, de nagyon nehezen ment. Mígnem Gábor barátunk, mellékesen 1989 magyar bajnoka az A/9 kategóriában, olyan gregorián fejhangon “Didier, Didier” hívogatásba kezdett. Ez annyira bejött Auriolnak, meg a körülöttünk óriási röhögésbe kezdő szurkolóknak, hogy Didier odajött hozzánk. Volt autogram, röhögés és egy hosszabb távú ismeretség vette itt kezdetét, de erről majd később…
Na, mikor felbőgtek a motorok, már a rajtnál voltunk, hogy lássunk csodát. Hát láttunk… Porszáraz, de csontig hatoló hideg idő volt… De minket valami forróság lepett el. Apám, ahogy ezek elindultak, mentek vagy 150-200 métert, majd egy balos visszafordítóval a fejünk felé érkeztek, ahol tisztán láttunk egy hasonló kézifékes jobbost, aztán már csak a csattogó, durrogó hangok verődtek vissza a szemben lévő hegyoldalról, de már rajtolt is a következő… Megérte felmenni, Vb mezőnyt láttunk, az Isteneket vezetni… Délután egy másik gyorsaságira mentünk át, de ez egy nagyon strapás kirándulás ám. Zöldfülűeknek meg főképpen,. Először is a távolságok csalókák, az átlagsebesség miatt jócskán rá kell számolni. A másik, hogy hegyre fel, hegyről le, majd ismét fel, rendesen igénybe veszi a szervezeted. Ugyanis Monacoban napközben 18-20 fokos kellemes szellő lengedez, ha száraz az idő, míg a gyorsaságikon, ha nincs is hó, van vagy 0 és -5 fok közötti hőmérséklet. Na, ezt az ingadozást napi többször átélve, rendesen el lehet fáradni.
Így is lett, este nem kellett altatót énekelni Marko barátunknak a szállodában, ellenben a Transit közvetlenül a bejárat elé parkolhatott, és körbe kerítette a hotel szalagjával. Nem is bántották már többet… Másnap délután gyorsokat néztünk ki magunknak, hisz a mezőny jócskán eltávolodott bő 200 kilométerre, a délutáni szakaszok viszont úgy 100 kilométeren belül voltak. Nos, Cannes felé vettük az irányt, végig a parton haladva. Hát, mit mondjak… Nem egy siófoki Aranypart volt… Láttuk a Filmfesztivál helyszínét, meg minden mást is… Aztán észak felé kanyarodtunk Grasse városán keresztül. Erről annyit kell tudni, hogy a világhírű francia parfümgyártás fellegvára. És aránylag olcsón a helyi gyárakban lehet vásárolni. Na, itt mindenki itthon hagyott oldalbordáira gondolt egy pillanatra, és letudtuk kötelezettségeinket souvenir terén…
Haladtunk a hegyen, de elviselhető terepviszonyok között, Sisteron irányába. Aztán egyre érdekesebb lett, de valami mesebeli a táj. Mint kiderült ott számunkra, az európai Grand Canyonhoz tévedtünk, teljesen véletlenül. Hivatalos nevén a Verdon-kanyon. Srácok, ha erre jártok egyszer és a ralira mentek, ne az autópályán menjetek, hanem ezen az útvonalon… Soha nem fogjátok megbánni, nekem a hisztisen tériszonyos embernek elhihetitek, teljesen járható kocsival is a környék… Kirándulásunk egyik legnagyobb élménye volt…
Délután is két gyorsaságit tudtunk megnézni, az első volt a jobb. A nevére nem emlékszem pontosan, de arra igen, hogy egy korábbi katasztrófa tette számunkra igazán élvezetessé a helyet. A gyors környékén ugyanis teljesen leégett az erdő… Így a stop irányából behajtottunk a pályára, időben érkezvén, és elfoglaltunk egy szuper helyet. Előttünk egy enyhe balosból 300 egyenes után értek hozzánk, ott egy bal 3, vagy 34 aztán a tipikus kézifékes kanyarok vagy 5-6, és a végén 500 egyenes a célig. s ezt mind beláttuk, mert nem volt növényzet. Igaz úgy, hogy külső ívre kellett helyezkednünk, hisz szembe velünk egy sziklafal volt. Ezért a következő pózt vettük fel. A tipikus 50 centiméteres kerítés mögé beereszkedtünk, két kézzel fogtuk és éppen elláttunk felette, viszont alattunk a gyors teljes útvonalát gyönyörűen nézhettük. Nekem kicsit meredek volt, de megérte. Végre eljött a pillanat lassan érkezett a mezőny.
Még helyezkedtünk, hogy hol álljunk, hol lesz a féktáv, ott már behúzza, és így a mi fejünk, hisz éppen a jobb első kerekek magasságában volt, már nincs veszélyben. A féktávok kimérésére Gábor, a magyar bajnok, volt hivatott. És jött az első autó. Auriol volt az, hisz abszolútban már ő vezetett a második napon. Gyerekek az enyhe balosban előbukkant, és mi csak annyit láttunk szemből, alig az út felett nézve, hogy egy Lanciának nevezett torz béka robog ezerrel felénk. De nagyon… Markoltuk a kőkerítést, a kocsi mellett a tempó miatt porzott minden. Na, mondjuk, most fog fékezni, és behúzza… Hát nem. Akkor most, hát még mindig nem… És még mindig nem. Majd a fejünk mellett elhúzva vagy 30-40 centiméterrel és még utánunk volt a kis fék és elfordulás a bal3-ba… Ha azt mondom most, tele lett a gatyánk, az nem fejez ki semmit. Ott lógtunk öten kapaszkodva a kerítésben, de úgy és olyan megilletődően, mint azok az állatgyerekek, akik azonnal visszabújnának az anyjukba ilyen szörnyeteg láttán, mint amilyen nekünk volt ez a Lancia, kerék és egyben fejmagasságban, mintegy 40 centiméterről…
Na, amit ezután kapott a mi bajnokunk, hogy ilyen frankón felmérte a féktávot… Ja, a Ladája után… De mire jól megvertük volna, már olyan sziszegő hangon, egy másik fiatal angyalnak álcázott szörnyeteg érkezett egy Sierra Cosworth autóval. Igen, Delecour pár másodpercre volt akkor Auriol mögött, és Kankkunen előtt… Megijedni már nem volt időnk, és erőnk sem máshova mászni, egyszerűen olyan adrenalinfröccs volt bennünk, hogy már fel sem fogtunk mindent… Ez még ahhoz sem volt hasonlítható, amikor ugyanígy nem tudtunk magunkról sokszor itt Pécsett, pedig ugyanez volt bennünk, csak adrenalin nélkül… Ez más volt, semmihez sem hasonlítható…
És így ment el a százautós mezőny. Most mit mondjak? Élveztük? Emberek, ennél jobb ott nem volt elképzelhető. Utána átértünk az esti gyorsra, az sem volt rossz, de a nappal látottak, és testközelből átélt élmények örökre bennünk maradtak. Késő este volt már, mire a szállásra értünk, ahol már leszalagozva várt a minket megillető hely… Gyors kupatanács amíg beszélni tudtunk, hogy olyan fáradt mindenki, hogy másnap pihinap legyen napközben, hogy utolsó nap kimenjünk az éjszakai befutókra. Mert akkor ég nem péntektől vasárnap délutánig voltak a futamok, hanem bő öt napig.
Gyönyörű időre ébredtünk január 27-én. A reggeli után és Marko tanácsára átmentünk Monte Carloba. Alkalomhoz illő ruhába öltöztünk, magyarul melegítőkbe, kinek milyen volt éppen.
Már koradélután volt, amikor kijöttünk és elkezdtünk visszacsorogni a palota felé. Mint említettem rövid a távolság, de félúton van egy nagyon szép épület még jobb oldalt a Szent Miklós-katedrális. Óriási tömeg volt ott. Annyira hogy a széles lépcsőn is százasával álltak, és még amennyien bent. Persze nézelődtünk, mi lehet itt, de esélyünk nem volt a bejáratig eljutni. És akkor az Isteni szikra, meg a ministráns gyakorlat hozta a megoldást. Mondtam a srácoknak kövessenek. A hatalmas épület nyugati oldalán volt egy keskeny utca, azon haladtunk befelé, ugyanis a sekrestye bejáratát kerestem. Ugye ez az előkészítő szoba, ahová, és amin a plébánosok belépnek a templomba, és innen, és ezen keresztül mennek ki az oltár elé misézni. Szóval innen mindig be lehet jutni egy templomba… Végre megtaláltam az ajtót. Előtte egy régi, de csillogó-villógó állólámpás Mercedes állt, de az a hosszabbított, volt vagy 7-8 méter. Mondtam is a srácoknak, de jól megy itt még a püspöknek is. Benyitottam, és igazam lett.
Senki sehol, csak épp az orgona hangját lehetett hallani, folyt a szertartás. Mentünk be tovább a vezetésemmel, a szűk folyosói részen, egészen az oltárig. Mi öten, a melegítős magyar osztag… Aztán stop, és földbe gyökerezett a lábam, de azt hiszem mindegyikünk kővé dermedt ott. Ha futni kellett volna, sem bírtunk volna, az egész olyan volt, mint egy bénító áramütés. Mozdulni sem tudtunk.
Sűrűn ránk pillantottak, mi meg le sem tudtuk venni a szemünket róluk, főleg a mi kékvérű legkisebb hercegnőnkről… Szépen illedelmesen végig vártuk a misét, lesz, ami lesz. Már mindegy volt, de semmi probléma nem történt. Egy muskétás sem vetette ránk magát, csak ott álltunk. Aztán a végén olyan következett be, amit azóta sem hiszünk el. Már csak az orgona szólt, a tömeg és a papok énekeltek, amikor méltóságteljesen felállt az uralkodói család és elindult felénk… Atya-világ mi lesz itt?
De a család utolsó tagja mindent vitt… Jött elegánsan, és Istenemre mondom mosolygott. Az az igaz csibészes mosoly, látszott neki bejött ez a váratlan díszsorfal melegítőben. Annyi képen néztem előtte ennek a hölgynek a hűvös zöld szemébe, fél méterről, vagy egészen az orromig emelve. Most meg szép lassan jött és mosolygott és elsőként fogadva tekintetét, szűk húsz centiről megismétlődött. Áhh, srácok. Áldom az eget, hogy a Budmil egyenruhám kisé bőre szabott gatyájában voltam,, mert én mondom nektek a Ferrari jelében, vagy a Peugeot emblémájában ágaskodó jelenetek kismiskák voltak, ami nálam volt…
Ők jöttek a Mercedesszel, egy sofőrrel. És elegánsan elhajtottak a palotába, ahová a tömeg is tartott utánuk gyalog. Kőzte az öt melegítős önkívületi állapotban lévő könnyűvértanúval. Mert a fogadalom kötelez. Emlékszem amikor elindultak mellőlünk a sekrestye ajtajától, egymást kezdtük lökdösni, és vinnyogtunk a röhögéstől, hogy ezt nem hisszük el, hogy megtörtént velünk. Úgy őrjöngtünk az élménytől, mintha a Vb-döntőben a győztes gólt mi rúgtuk volna a fociban. A palota erkélyére még kijöttek a polgárok elé, integettek. Mi előre mentünk az első sorban, és mély nyomott hagyhattunk Stefániában, mert kiszúrt minket. Ránk nézett, mi ettől ismét lökdösni kezdtük ott egymást, ő meg elnevette magát ott fent.
Nos, ilyen napon voltunk túl, hazudnék, ha azt mondanám este hason fekve aludtam…
Egyből Nizzából hajtottunk fel az autópályára, Monacot már nem érintettük, csak felette suhantunk el… Mikor láttam a táblán a MONACO feliratot egy mélyet szippantottam a levegőbe, de semmi frisset nem éreztem, csak egy parfüm illatát. A mai napig, ha erre gondolok, vagy amikor éppen e sorokat gépelem… Ennyi élménnyel ritkán gazdagodik az ember, ha kirándul. De a rali ilyen, itt minden megtörténhet. Fantasztikus volt élőben látni az Isteneket, no meg Őt… Mondtuk éppen, ezt nem hittük volna, hogy ennyi minden történik velünk. És akkor még nem volt vége… Sajnos.
Jöttünk hazafelé, amikor is már éppen Tarvisio környékén jártunk. Pontebbai lehajtó előtt van egy bő 5 kilométeres alagút. Meg volt beszélve, hogy Gabi a következő tankoló. (vagy lehet Öcsi volt…). Igen, de neki csak schillingje volt. Kérte, hogy ahogy átérünk Ausztriába, ott tankolhasson. A mutató már nagyon a pirosban volt, de kb. 15 kilométerre voltunk a sógoroktól. Mi történik, az alagútban elkezdett rángatni a Ford! És leállt.
Találtam egy padlizsán színű melegítőt, amit ki tudtam még fizetni, azt felhúztam, a mackónadrágot a misés kordbársony nadrágra, és a felsőt a mellényre, utóbbi volt a normálisabb…. Vissza a kerítéshez, és kisebb sérülések árán átjutottam.
Így is olyan fáradt voltam már, hisz mire Szigetvár környékére értünk, lassan 20 órája úton voltunk. Ott még Ladon elvittem egy visszapillantó tükröt egy kenyeres autóról a bolt előtt, de akkor már úgy voltam vele, itt az ajtózár probléma, most még egy tükör, teljesen mindegy, legfeljebb Pistámmal kétszer leszek kénytelen elmenni a Babilonba…
Kósa András Race1.net
A képek többsége csak illusztráció.
