Ralibajnokaink 18. rész: ASI – Földesi Csaba, Pikó Zsuzsa II. fejezet

Ahogy ígértem, ma jön az ASI pályafutását méltató fejezet második része. Meghallgatjuk Földesi Csabát, aki navigátorból lett csapatvezető ASI mellett, és az öt szezont folyamatosan teljesítő Pikó Zsuzsit. És persze főhősünk is mondja majd még a magáét…

“Nem tudom, hogy sok, vagy kevés azoknak a száma, akik navigáltak nekem. De alapvetően három ember emelkedett ki, Percze Nándi, Földesi Csaba és persze Pikó Zsuzsi. Mindhármójukkal nyertem bajnokságot. De közülük talán a legérdekesebb a Zsuzsi…” – folytatja mosolyogva ASI. Viszont követve időrendben az eseményeket, először Földesi Csabát invitáltam egy csevegésre.

“Én a 2002-es Budapest ralitól kezdődően navigáltam. Az év végére bajnokok lettünk. A következő esztendőt is velem kezdte az “A”-s Mitsubishivel. Év közben az EVO VI-os kocsiban Nándi váltott és innentől a csapatvezetői teendőket láttam el ASI mellett. Persze azért többször adódott még úgy, hogy visszaültem mellé, ha úgy hozta a helyzet, de ezek már csak alkalmi események voltak.” – kezdi a visszaemlékezést Csaba.

“Így visszagondolva, azt kell hogy mondjam, türelem kellett hozzá. Én próbáltam így viselkedni mellette a kocsiban, elsősorban a habitusa, és a természete miatt. De alkalmazkodtam… Nem volt ő annyira kiemelkedően nagy tehetség. De alapvetően gyors volt, és rettentően szorgalmas. Nagyon sokat tréningezett. Megtette a siker érdekében azt is, hogy év közben a másik, éppen nem aktuális pályákat is járta.” – avat be minket Földesi Csabi.

“Az itiner a végletekig ki volt hegyezve. Ezt viszont csak alapos pályaismeret mellett lehetett megtenni. Nagyon pontosan ment, ami le volt írva, maradéktalanul azt hajtotta végre. Igazából, ha őszinte akarok lenni, a 2000-es évek elején még nem volt gyors, sőt unalmas, ahogy vezetett.  Úgy 2006-ra teszem, amikor felgyorsult igazán, azt mondom onnantól tanult meg vezetni. Velem egyébként nem esett le…” – teszi még hozzá értékeléséhez Csabi.

“Egyszer az egyik szombathelyi futamon nagyon elborult az agya. Kaptunk egy időbüntetést. Ez annyira felbőszítette, hogy az “A”-s Mitsuval olyan tempót kezdett diktálni, hogy verte Janikát és Beniket is, abszolút időket autózott. Janik éppen Peugeot WRC-vel, míg Balázs a Focus WRC-vel versenyzett akkor… Na, itt nagyon nyomta. De Székesfehérváron is megcsinálta azt, hogy aszfalton ugyanezen mezőny előtt megnyerte az aszfaltos napot.” – meséli büszkén Földesi.

“Könnyen nem tudtam kezelni az embert, mint csapatvezető. mert az ellenfelekkel vívott állandóan. Pályán, és azon kívül is… De, valahol ez olyan rosszat sem tett vele. Csipkedték, zrikálták a többiek, ASI szervezetében meg így, ettől  is ment fel az adrenalin… Anélkül meg ugye nem nagyon lehet jót versenyezni… Persze sosem maradt adósa senkinek. Ha megszólították, azonnal lerendezte, nem kertelt. Mindenkinek a szemébe mondta, hogy nem ő annyira gyors, hanem a többiek lassúak. Gyakorlatilag az ellenfelek magukat verték meg vele szemben…” – állapítja meg a bajnok navigátor.

“Most már én is csak a szépre emlékezem vele kapcsolatban. Így visszatekintve, egy folyamatos fejlődési tendenciát tapasztaltam nála. Folyamatosan tanult, és meglátásom szerint 2006-ra ért el oda, hogy jó pilóta lett, igazi raliversenyző, és onnantól ralizott ő igazán… Lehet, hogy Zsuzsi is jó hatással volt rá. Egyébként őt én tanítottam meg navigálni. Nagyon jól vette fel a ritmust, ügyesen csinálta. A csapatot még én vezettem a spanyol Vb futamra, de utána felhagytam ezzel.” – foglalja össze a végét Földesi Csaba.

És folytatjuk ismét ASIVAL. “Azért az a 2010 és 2011-es esztendő megerőltető volt. Szívem szerint otthagytam volna mindent a francba. Tényleg, ezek a pályán kívüli vívások, marhaságok azért emésztették az embert, miközben nem ezért mentél versenyezni. Mert ha a pályán nyújtott teljesítményt nézd, akkor nem volt nehéz azon a mezőnyön felülkerekedni. De utána mindig jött valami…” – térünk vissza az állandó feltételezésekre.

“Senki nem foglakozott annyit olyan kérdésekkel, mint én. Például a gumik. Már lemondtam, miket fedeztem fel, jöttem rá. És az egy dolog, hogy nálam működött, hisz én találtam ki, a saját stílusomra, de utána Kazár Mikivel megosztottam és ezekkel a dolgokkal, és beállításokkal lett bajnok 2012 és 2013-ban. Tehát akkor annyira nem lehetett hülyeség. DE vádaskodni könnyebb volt, meg figyeltetni úton, útfélen, hogy az ASI mit csinál egy verseny előtt…” – mondja szinte egy levegővel.

“Én akkor a Yokohama gumikkal lettem bajnok. Mindenki igazából két márkát ismert, és dicsőített. De, hogy kipróbáljon, teszteljen másikat, azt már nem. Ha meg megverted őket vele, már mindjárt másra gondoltak. Én mindegyik márkával foglalkoztam, de akkor szinte mindig a Yokohamát használtam, vagy vegyesen mással. Nálam olyan gumi nincs, ami mindig a legjobb! Mindegyikről tudni kell, hova, mikor a legjobb. Persze ehhez alaposan ki kell ismerni mindegyiket.” – térünk vissza mindig oda, hogy munka, munka, munka…

“Ennyi saját tapasztalattal, felkészüléssel, jó itinerrel levered őket, majd jönnek azzal, és kizárnak, mert a verseny végén az egyik oldalról, a sárvédőn belül hiányzott a dobbetét… Amit valamilyen ugratásnál, vagy tudom én hol, elhagytunk… Érted? Na, ezért is hagytam abba. Akit te megvertél, az utána mindig be akarta bizonyítani, hogy te vagy a rosszabb. Mivel ezt a pályán nem tudta, ezért megtette közvetlen a verseny után. Óvás, technikai ellenőrzés, bontás, kizárás, jogtalan óvás… Soroljam? Egy verseny után mindig volt egy másik verseny.” – pörög tovább ASI.

“Majd utána, ha kiderült, hogy nem volt semmi, jött oda mosolyogva, mintha nem tudtam volna, hogy éppen ő van a hátterében a dolognak. Ilyenek, érted? És akkor elvárta, hogy én meg jópofizzak vele. Hát nem, én nem az voltam, és most sem… A mezőny többsége ilyen volt, szánalmasak. Ha nem nyúltak volna bele a versenybe, vagy már, ahogy utaltam rá, a versenyrendezésbe, akkor még ritkábban nyertek volna. Na ez nem autóverseny, és nem versenyző.” – vállalja minden szavát ASI.

Közbevágva azért rákérdezek, hogy volt, akivel egyáltalán kijött, mint versenyző. “Persze voltak, akikkel normális volt a viszonyom. Például Rongits Ati, szegény néhai Pethő István, Kazár Miki. De nézd meg a mostani élmezőnyt is. Szinte utálják egymást, igaz a bajnok most nem itthon megy… Szinte egy normális ember nincs, igaz Hadik Andris azért mindig helyén értékeli a dolgokat. De az én időmben sem volt jobb a helyzet.” – értékeli a helyzetet ASI.

“Sziklai Tibor mondta mindig nekem, most gondold magad az ő helyükbe. Olyannal versenyeznek, akit nem verhetnek meg soha. Persze, hogy így viselkednek. Ha jól emlékszem, 2011-ben volt az, hogy akár heten is bajnokok lehettünk volna. Végül én győztem, mert a többiek estek, keltek… Most erre mit mondjak? Persze én is hibáztam egyet-egyet, igaz ezek látványosak voltak, de elosztva bő tizenkét évre… Ők meg egy, vagy két évre, főleg ha tétre ment a dolog.” – elemzi nekünk ASI.

Ha már szóba hozta a 2011-es bajnoki címet, itt a pillanat, hogy megadjuk a szót Pikó Zsuzsinak, egész pontosan most már Szebényi-Pikó Zsuzsának egy gyönyörű két és fél éves kisfiú anyukájának. Mint már tudtátok a cikksorozat felvezetőjéből, Zsuzsi édesapja szombaton hunyt le. Ezért részvétünk a bajnok anyukának, és külön köszönet, hogy ezekben a nehéz órákban, napokban is a rendelkezésünkre állt! 

“Nem voltam előtte semmilyen szinten az autósportban, de még a közelében sem. Senkit sem ismertem előtte ebből a közegből. Aztán ASIVAL összeismerkedtünk, egy párt alkottunk civilben, így elkezdtem miatta a versenyekre járni. Aztán nagyon megfogott a versenyek hangulata, és maga az autóversenyzés. Egyre vonzóbbnak találtam az egészet.” – kezdi nagyon kedvesen Zsuzsi.

“Egy évre rá már beültem mellé. Földesi Csaba tanított meg az alapokra. Nem féltem a feladattól. Egyrészt én szerettem volna, másrészt nagyon megbíztam benne. Tudom, hogy előtte volt már pár nagy bukfence, de összességében ő egy gyors, és jó pilóta volt. Nem is lehetett másképpen, mert amikor együtt mentünk, tényleg mindent beleadtunk. Nagyon igyekeztünk.” – oldódik Zsuzsi, és kezd beavatni minket.

“Szlovákiában volt az első bukásunk. Nem volt kicsi, de őszintén megmondva, nincs időd megijedni. Így voltam vele én is. Aztán Pécsett, Árpádtetőn is estünk a gyors vége felé. Ott még valahogy kikecmeregtünk a célba, de vége volt a versenyünknek. De úgy voltunk vele, hogy sokkal rosszabb kiesni műszaki hiba miatt… – neveti el magát Zsuzsi. Aztán már elég oldottan folytatjuk.

“Egyszerűen nekem sem volt félelem érzetem. Még az esések után sem. Bezzeg most. Már teljesen másképpen vagyok ezzel, és nemcsak a gyerek miatt. Megváltoztam. Három, vagy négy éve indultam utoljára a Szilveszter ralin, és ott úgy voltam vele, na ez most már sok nekem. Így, ebből a helyzetből visszagondolva valóban kemény dolgokon mentem át korábban, de akkor azt nem úgy fogtam fel.” – vallja őszintén Pikó Zsuzsi.

“Őrült módjára kellett mennünk. Egyrészt a szurkolók is várták, másrészt az ellenfelek miatt. Annyian bántották, zrikálták ASIT, persze direkt, hogy muszáj volt őket magunk mögött tartani. Hányan, de hányan próbálkoztak ilyen sportszerűtlenül, hogy kizökkentsék. Mert ugye másképpen nem sok esélyük volt. Annyira ízléstelen, és gátlástalan dolgok voltak, hogy néha még most is rázom a fejem, ha eszembe jut.” – esik gondolkodóba Zsuzsi.

“Volt olyan bajnok pilóta, aki a testvérét állította ránk motorral, hogy kövessem minket mindenhova, hol, mikor, és hogyan járunk be pályát… A bolond meg ott jött Veszprémben mögöttünk valóban, a saját életét kockáztatva, szóval az ember esze megállt. De ez van, vagy volt. De ezektől függetlenül én meg imádtam versenyezni. Ott volt a rengeteg néző, tényleg úgy nyílt szét a tömeg, ahogy érkeztünk. Ez annyira éltetett, meg a sok szurkoló. Szóval a serpenyő egyik felében az volt, a másikban pedig az utóbbi, és ez sokkal többet nyomott a latba.”

“De a technikai ellenőrökkel sem volt jobb a helyzet. Mondok egy szombathelyi példát. Mentünk a saját tempónkban, majd jött a végén egy súlymérés. Egy rámpán mértek, de úgy, hogy a kocsi vége lelógott a hátsó kerékkel róla. Egyből jegyzőkönyv, hogy könnyebb az autónk. Azonnal tiltakoztunk és kértük, hogy egy normális, hiteles helyen ismételjék meg. Nemhogy könnyebb, hanem jóval nehezebb volt a kocsi… Most mit mondjak? Persze az ellenőrzést végző személy soha nem csípte ASIT…” – árulta el Zsuzsi.

“Nekünk azonnal mindent bontottak, ha ellenőriztek, mosolygós pilótáéknak meg megnézték, hogy rajta van e a kötelező reklám… Szóval így ment ez. Éppen ezért mentünk kettőzött erővel az ilyen társaink ellen. Így volt ez a pécsi IRC futamon is. Azt mondtam, soha nem féltem ASI mellett, de bevallom, itt igen szűkre zártam mindenem, mert úgy ment ezen a versenyen, hogy az hátborzongató volt. Bizonyítani akart a rengeteg szurkolónak, a nemzetközi mezőnynek, és persze a sok zrikáló hazai ellenfélnek. Úgy gondlom ez akkor sikerült, míg másoknak kevésbé…” – emlékezik egyik legkeményebb versenyére Zsuzsi. De volt egy másik is…

“Igen, előtte 2009-ben a Vb-n mentünk. A RallyRacc Catalunyán Spanyolországban. Az volt a csúcsok, csúcsa. Itt tudtuk megmutatni igazán, mit is tudtunk. A névsort, ami úgy kezdődött, hogy Loeb, Sordo, Hirvonen, Latvala, Ogier és a többiek. Nagyon hosszú verseny volt és mégsem olyan fárasztó, mint itthon egy futam. komolyan, ott ment minden pikk-pakk, ha bármi is történt, folyamatosan ritmusa volt a futamnak. Kizökkenni sem bírtunk.” – kezdi feleleveníteni a futamot Zsuzsi.

“Megpróbáltunk felkészülni a lehető legjobban. Nehogy azt hidd, hogy csak mi voltunk így vele. A helyi spanyolok ugyanúgy ott búgócsigáztak előtte. Azért egy több, mint 350 kilométernyi gyorsaságival spékelt futamról beszélünk. Kilenc spirálfüzetet írtam tele! Nagy munka volt a pályák feldolgozása. Még azt is beleírtam az itinerbe, hogy hol tudok levegőt venni. Mert szinte már az is elfogyott, mire végig mondtam egy sor infót, hisz kanyar, kanyart követett.” – nevet Zsuzsi.

fotó: Grátz Péter

“A tizennégyes gyorson már váltóhibánk volt. Nem volt második és ötödik fokozat. Így mentünk az emlékezetes 15-ös gyorsra, ahol aztán TOP10-es időt autóztunk, még így is az N-es Mitsubishivel. Én az egész versennyel elégedett voltam. Kicsit szorongtam, hogy a kocsi ne adja fel, végül célba értünk. Az abszolút 15. hely mellett az N/4-es kategóriában a másodikok lettünk úgy, hogy egy Skoda Fabia S2000-es került elénk 22 másodperccel, míg a mezőny mögöttünk volt bő két percre, közel tizenöt páros. Úgy gondlom, szép munka volt.” – értünk egyet Zsuzsival.

“Az IRC után bajnokként hagytuk abba. Én még egy-két futamon mentem alkalmanként. De a vége felé már, ahogy említettem, nem esett jól minden futam. Mentem Csucsuval, Turán Fricivel. Most pedig már nem is vágyom vissza. Mondom, megjött a félelem érzetem. Hihetetlen, de így van. Itt a kisfiam is, a családom. ASIVAL tartjuk a kapcsolatot, a fiammal imádják egymást, nagyon jóban vannak. Hogy a kicsi lehet e majd autóversenyző? Ahh, inkább vízilabdást szeretnék belőle faragni, ha lesz beleszólásom…”– nevetünk a végén Pikó Zsuzsival. Akinek tényleg köszönöm, hogy a gyász közepette, a temetés szervezése mellett időt szakított ránk. Talán mi is kicsit kizökkentettük őt, mert nagyon jó volt vele beszélgetni. Köszönjük, ölelés a családnak érte! 

És akkor vissza ASIHOZ. Mert ugye legendák keringenek arról, hogy készült a spanyol futamra. “Nézd, az hazudik, aki azt mondja, hogy kettőből megy egy gyorson. Akkor is most is. Megkönnyezem ezeket, a röhögéstől… Hogy erre a kábításra mi szükség van? Most az komoly, aki itthon is képes volt hetekre odaköltözni egy gyorsasági mellé, az majd kettőből megy külföldön. Szánalmas. Én igen, készültem a spanyol VB-re. Mert éppen az volt a célom, hogy megmutassam egy magyar is lehet gyors. És úgy menjek majd, mint addig még egyetlen magyar sem… Mit kell ebben ködösíteni, hisz azért neveztem…” – adja a kézenfekvő választ ASI.

“Dehogy amortizáltam le a bérelt autót a tréningeken. A gumik elkoptak rajta, az igaz, de nem azért vannak? Az volt a sorsuk… De mondom, fel akartam készülni. És úgy gondlom ez sikerült is. És talán az eredmény is igazolja. Egy N-es Mitsubishi EVO IX-sel mutattuk meg, hogy magyarként is lehet gyorsan menni. Mert lehetett azzal a kocsival úgy versenyezni, és még lehet most is. Pedig ez már kilenc éve volt. És tessék, nézd meg, ha valaki úgy használja a kocsit, és van benne alázat, az most is gyorsan megy vele, mint a Szauer Gergő.” – fogadjuk a pilóta nevében is az elismerést a Mitsubishik DOKTORÁTÓL.

“Turi Tomi volt még egy őstehetség! Csak senki nem tanította meg az autót neki. Ha még értett volna hozzá, komoly eredményei lehettek volna kint is. Én 2011-ben arra az ominózus pécsi IRC futamra is készültem nagyon az R4-es Mitsubishivel. Azért igen komoly névsor nevezett, és úgy gondolom, az sem volt lebecsülendő, amit ott mutattunk Zsuzsival. Én így gondoltam az autóversenyzést, megcsináltam még ott, aztán abbahagytam.” – értékel tömören  ASI.

“Akkor Pécsett is ötször annyi szurkolom volt, mint a többieknek együtt. Nem hagyhattam őket cserben. De mégis utána elegem lett. Mindenkinek állandóan magyarázkodni kellett. Pedig a kérdésekre mindegyik saját magának adta meg a választ a pályán. Úgyhogy utána döntöttem, és nem csináltam tovább a ralit. Ugyanannyi örömöt hozott a siker, mint amennyi fáradtságot az állandó küzdelem másokkal a pályán kívül, és ez így már nem boldogított.”- meséli ASI.

“Negyvenhat éves vagyok. Nem érzek már arra késztetést, és nincs elég adrenalin sem, hogy csináljam, vagy hogy visszatérjek. Az egész mezőnyt megvertem vagy százszor, semmi motivációt ne jelentene már, nem kihívás. Eljárok a futamokra, de csak mosolygok rajtuk. Megtartom a véleményem inkább. Vannak most már szebb, és fontosabb dolgok az életben, mint a rali, és az a közeg. Ilyen például a lovaglás, a természet és az állatok. Jól érzem magam a bőrömben, és ez a fontos.”- utal arra ASi, hogy már mondani sem szeretne többet a témáról. Talán már többet is adott, mint gondolta volna az interjú elején.

Összességében jól elbeszélgettünk, és nem tudom néhány megállapítását nem elfogadni. De akármilyen is ASI, azért én nem bánnám, ha még pályán lenne. Mi akkoriban nem sokat tudhattunk az igazságról, a vélt, vagy valós sérelmekről. Még azok sem mindig tudták a tutit, akik igazán közel álltak az eseményekhez. Elfogadom azt is, amit ő mond, éha elgondolkodom azon, amit mások állítanak. Egy biztos. Mi bármikor, bárhol tudunk jót beszélgetni, most is meghívott a birtokára. Mert engem egy érdekelt mindig alapvetően, az eredményei, és amit a pályán mutatott. Az viszont nem volt semmi. Mindenkinek adott, hogy utána csinálja.

Kósa András Race1.net

Köszönöm Pacsuta Attila munkáját, nem kevés anyagból kellett válogatnia.

Minden fotós kolléga képét köszönjük. A képeket Pikó Zsuzsi Facebook oldaláról is csipegettük, ezért a nem jelölt képek esetében köszönjük Peták Tibor, a Rallyfeeling.hu, a Rally.hu és a Magyar Autósport facebook oldalának. 

Post2