Mi lett vele? 8. rész: Hényel Gyula

Ahogy ígértem visszatérünk a régi kerékvágásba, hisz a szavazataitokat már három hete leadtátok, de az interjúra több okból csak most kerülhetett sor. Hirtelen és váratlan feladatok a Mecsek rali előtt és alatt. Aztán a szavazatot megnyerő Hényel Gyulát sem volt könnyű elérni. Sokadik próbálkozásomra id. Érdi Tibor tudott elérhetőséget adni, amiért hálás vagyok neki.

A telefon ki is csörgött és valóban Gyula vette fel. Igen, de innen mintegy 2500 kilométerre. Ugyanis egy motoros túra alatt mertem zavarni, mint kiderült… Én meg már vázoltam a képet magam előtt, ahogy Hényel Gyula otthon a kandalló előtt, feltett lábakkal várja hívásomat, hogy gyorsan felidézzük a múltat és elmondja, hogy “Mi lett vele?”. Nem is tiltakozott, sőt igen meglepődve fogadta a szavazás eredményét, de nagyon jól esett neki.

Nos, 2-3 napos egyeztetés után megadta azt az időpontot, amikor este az egyik állomásán a túrának, vacsora után lesz ideje kicsit beszélgetni. Így is lett, ugyan az esti program kicsit csúszott, de aztán zavartalanul vágtunk a beszélgetésbe. “Spanyolországban értél utol. Nem otthon a kandalló előtt…” – nevetünk egyből Gyulával. De bevallom, erősen meglepett, mert tudtam nagyjából a korát, és nem gondoltam, hogy ekkora kalandokba még belevág…

“De bizony bele! Hiányzik az adrenalin! Nézd éppen egy hónapja töltöttem be a hatvanötöt, de amikor a srácok szóltak, hogy mehetnék velük egy ilyen Portugáliáig oda-vissza túrát motorral, egy percet sem haboztam. És rosszul gondolod, nem ám autópályán, ahol lehet főúton, hegyi utakon. Nekem az élvezetet nem  a nyílegyenes út adja, hanem a amikor a térdem is aszfaltot koptatja egy kanyarban. Most Malaga mellett vagyok 100 kilométerre, innen holnap lemegyünk Valenciába a tengerhez, onnan fel Barcelonáig, ott irány a hegyekbe Andorrába. Aztán át Franciaország, végig a riviérán… Ezt így ki nem hagytam volna.” – okoz számomra teljes meglepetést Gyula.

“Nézd, egyáltalán nem érzem magam annyinak, mint amennyi vagyok. Versenyezni is viszonylag későn kezdtem, nem voltam tinédzser, amikor abszolút harmadik lettem. Most akkor otthon üljek, és várjam, amíg nyugdíjas leszek? Egy fenét, ha szólnak, hogy irány egy újabb ilyen túra, hát én megyek…” – meséli teljes lelkesedéssel Gyula.

Nos, akkor rátérünk arra a késői pályakezdésre, mert beszélgetnénk mi éjjelig, csak hát tényleg nem a szomszédban hívtam, és még pihenniük is kell. “Néztem egy hegyiversenyt a Mátrában. Több barátommal elmentünk. Ez ’91 vége felé volt. Konta “Doki” Imit mentem megnézni, de ő kiesett, és a futamot már vele figyeltük közösen. Hát mit mondjak, az fogalmazódott meg bennem, így én is tudnék menni. Igaz, még soha nem versenyeztem, meg éppen negyven éves voltam már, de akkor is vállaltam ezt a kijelentésem. Nos, Imi kicsit zokon vette a megjegyzésem, és ezért fogadtunk egy pezsgőben, hogy állom a szavam, és megmutatom mit tudok.” – meséli nevetve Gyula.

“De mondtam neki, én nem fogok ilyen libakergető versenyekre elmenni, ha lesz licenszem így is, akkor benne vagyok. Nos, már 1992 tavaszán voltunk, mikor Konta Doki beállított, és mondja, mit csinálok ekkor és ekkor majd. Mondom, mit, végzem a dolgom. Azt mondja nem, nem, versenyezni fogsz. És elővette a nevemre kiállított rali II-es licencet. És valóban, a Salgó ralin már indultunk is.” – osztja meg velünk a debütálás titkait Hényel Gyula.

“Elszaladtunk gyorsan Németországba, és vettünk egy törött Suzukit. Na, azt állítottuk talpra pár nap alatt. Akartunk itthon bukócsövet bele hajlítgatni, de Swarzenberger István barátom ezt nem engedte. Kiautózott Torinóba és hozott egyet. Isten nyugosztalja Istvánt, nagyon jó srác volt. A Kocsi elkészült és Táborszki Attilával elrajtoltunk. Mentünk vagy 800 métert és az első komolyabb kanyarban beestünk. Nos, szerencsénkre voltak ott nézők, és kiszedtek minket. Az utolsó gyorson még jött egy defekt, de így is nyertük a kategóriát!” – mondja büszkén.

“Az egész évet Kiss Feri ellen vívtam igazából, mi harcoltunk az abszolút bajnoki címért. Végül ő lett a győztes, pedig azonos győzelmünk volt, de az akkori furcsa számolások, és lehetőségek miatt végül ő nyerte a bajnokságot, de ennek már nincs jelentősége. Így a következő évben már az első osztályban kezdtünk, szintén a Suzukival” – folytatjuk Gyulával.

“Az első osztály már más kávéház volt. Rögtön a Salgó ralin felraktam a Suzukira a slick gumikat, na az amit művelt szegény kocsival… Szétszaggatta. Ebből is tanultunk és folyamatosan erősítgettük meg az autót. Takácsy Palival vívtunk nagyokat, többek között, a bajnokságban, de végül én nyertem az N/2-es bajnoki címet. Első évemben már bajnok lettem a legmagasabb osztályban. Úgy gondolom álltam a szavam Konta Doki felé…” – neveti el ismét magát Gyula.

“Közelebbi ismeretséget az Opellel úgy kötöttem először. hogy Keszler Matyitól béreltünk egyet. Volt baja a kocsinak a múltja miatt, de célra megfelelt. Koch Gabi volt akkor a favorit a kategóriában. Nos, mi megszereztük a futamgyőzelmet. persze ment előtte, közben, meg utána is a zrikálás. A győzelmünk után alaposan átvizsgálták az autót, de a viszonylag ramaty állapotán kívül semmi rendellenességet nem találtak rajta…” – mondja Gyula, és még mindig érezni a mosolygást a hangjában.

“Megszerettük ezt a típust és 1994-ben már egész évben ezzel mentünk a navigátorom pedig Andrejszky Zoli lett. A Kadett kapott egy “A”-s váltót és ezzel csapattunk. Nem ment rosszul a dolog. Sőt emlékszem egy Miskolc ralira, ahol leesett az eső, és így abszolútban is brutál jó időket mentünk. Én egyébként a vízzel és a sötétséggel is ki voltam békülve, mindkét körülmény alatt sem lassultam sokat.” – mondja büszkén Gyula.

“Ez a kocsi is megkapta már a “felhőcske” festést, de az igazi az 1997-től volt. Akkor a Krontec német csapattól megvettük az Opel Astrát, amit pár Vb futamon Rosenberger használt. Ma is állítják, hogy az egy bő 270 lóerős autó volt. Nos, az a kocsi sosem tudott annyit, ez az igazság. Ennek ellenére Turi Tomival vívtam a bajnokságban, ami úgy gondolom az én negyven feletti korommal, és pár éves tapasztalatommal nem volt rossz teljesítmény.” – árulja el Gyula.

“Ez a kocsi egyébként egy brutál jó versenygép volt. A futómű, és a motor is stimmelt benne, jól ki volt találva. Mindenen átment. Megvettük később a Krontec féle Kit Car csomagot, mi raktuk össze a kocsit. Tényleg mindennek pontosan meg volt a helye és értelme, egy jól kitalált konstrukció volt ez a gép. Én nagyon szerettem.” – vallja be Gyula a Race1.net olvasóinak.

“Ezzel a típussal mentem 1998-ig. Nagyon jó szponzori hátterem volt, ennek is volt köszönhető egy olyan lehetőség, hogy az Astrát kiadtuk bérbe, és emellett befolyó támogatásokkal együtt lehetőségünk nyílt egy még komolyabb autó bérlésére. Nos, így vettük az irányt a csehekhez, ahol a JM Engineeringnél kötöttünk ki. Itt hozzájutottunk egy Toyota St205-ös autóhoz.” -mondja Gyula, kicsit mosolyogva, de mindjárt meg is indokolja az okát.

“Ott voltam közel az 50 évemhez és akkor ültem bele egy szárnyas Toyotába. A kalandba már Tóth Vilmossal vágtunk neki. Szerettem volna kipróbálni magam egy olyan autóval, amivel a közvetlen elejébe is oda lehetett férni. A szponzoraim támogattak ebben, és mi próbáltunk Vilmossal élni a lehetőséggel. Úgy gondolom, talán ez sikerült is, hisz 1999-ben az abszolút bajnokság bronzérmesei lettünk. Életem legnagyobb sikere volt, mondom közel az ötödik “X”-hez…” – meséli büszkén.

“Aztán egy érdekes fordulat következett, amire többen felhúzták a szemöldöküket. Az anyagi hátterem a 2000-es évre is összeállt. Azonban úgy éreztem, nem biztos, hogy az előző évi teljesítményemet felül tudom múlni. Ezért abbahagytam, és a lehetőséget átadtam másnak. Én elsősorban Bútor Robiban gondolkodtam, de végül nem tudtunk egyezséget kötni, így végül Turi Tamás kapta meg a lehetőséget.” – tájékoztat lépéséről Gyula.

“Aztán később ebben a formában is kiszálltam az autósportból. Azóta sem tértem vissza. Versenyekre sem járok igazából. Úgy vagyok vele, ha nem csinálom, nem is akarom nézni. A pályafutásomra elmondhatom, hogy pont annyit vállaltam, amit tudtam teljesíteni, és ez vonatkozik az anyagiakra is. Ebben sem léptem át a határt, addig nyújtózkodtam, amíg a takaróm ért, és ebben a családom sem szenvedett kárt… Mert azért ennek láttuk az ellenkezőjét is párszor…” – teszi hozzá bölcsen Gyula.

“Annak ellenére, hogy elmúltam hatvanöt éves, nem jelentem ki, hogy végleg becsuktam ezt a könyvet. Kicsit most motoszkál bennem, mi lenne ha megmérettetném magam a maiakkal. -” mármint a Historicban, vetem oda Gyulának. “Dehogy! A mostani fiatalokkal. Úgy kezdtem már eljátszani a gondolattal, hogy úgyis olyan későn érő típus voltam a sportpályafutásomban, ami az autózást illeti, hogy megnézném magam egyszer most a mezőnyben. Motorozok most, ahogy mondtam, de azért az lenne az igaz adrenalin löket. Ugye korábban még az autóversenyzés előtt a síugrás élvezete nyújtotta a megfelelő szintet, utána arali, most a sportos motorozás, most lehet megint a ralinak kéne jönnie…” – nevetünk egy jót így a végén. Pedig ő ezt teljesen komolyan mondta, és gondolja.

Ahogy annak idején Konta Dokinak is… És tényleg bebizonyította, hogy van érzéke hozzá. Hényel Gyula pályafutását kicsit párhuzamba tudnám állítani Bathó Zoliéval. Mindketten szűk tíz évet, még talán annyit sem voltak a raliban, mégis maradandót alkottak. Zoli a Subaruval, míg Gyula a Toyotával bizonyította abszolútban is tehetségét, és igazolta eredményeivel.  Egyikük sem járta végig a ranglétrát, és mégis ott voltak az elején. Zoli is tett egy biztató ígéretet, és most Gyula is nyitva hagyta azt a bizonyos könyvet még… Lehet, hogy jövőre meglepetések érnek minket?

 

Kósa András Race1.net

A külön nem jelölt képek Peták Tibor, Németh Zsolt, a rallyalbum.hu és a duen.fw.hu korábbi albumaiból lettek felhasználva. Köszönjük szépen !

Post2