Ahogy ígértem, ezen a héten az 1995-ös Román rali Eb-futam nyers operatőri felvételeit osztom meg számotokra. De úgy gondoltam,. előtte nem baj, ha pár gondolatot megosztok veletek, ezzel az úttal kapcsolatban. Így jobban fogjátok érteni, és remélem élvezni is, a bő két órás (2, vagy 3 részletben rakom ki) összefoglalót.
Kezdjük azzal, hogy külföldi forgatásokra előtte csak a Semperit ralira merészkedtünk ki. Aztán 1994 őszén Ranga Lászlót és Büki Ernőt elkísértük a 10-es szorzójú San Marino Eb-futamra. Ez olyan jól sikerült, hogy Laciékkal megbeszéltük, ha külföldön indulnak, bárhol is, mi velük tartunk. Ezekről a tervekről időben értesültem, hisz az nem titok, Lacival nemcsak újságíró, sportoló viszony volt közöttünk, hanem ennél szorosabb kapcsolat lévén, a családjaink által is bensőségesek voltak a napjaink.
Mikor körvonalazódott, hogy ebből bizony 1995-re MOL-Marlboro Rally Team lesz és Ford Escort Cosworth, nagy volt az öröm. De, mint kiderült, ezzel kapcsolatban korai volt minden… De menjünk sorban. Természetesen ott voltunk a színpompás sajtótájékoztatón, ahol az itthoni viszonyokat rendesen felülmúlta a Palik László, Héder Barna által vezetett marketing menedzsment. Íme a forgatásunk az eseményen. (Ernő nevét az akkori feliratozó elszúrta, és János lett belőle, utólag is bocsi!
A MOL a közép-európai piacon, már akkor meghatározó szerepet töltött be, és pont akkor kezdte bontogatni a szárnyait Romániában is. Az 1989-es véres romániai forradalom után kezdtek megnyugodni odaát a viszonyok és az ország is a fejlődés útjára lépett. Mondjuk volt honnan felemelkedni, mert a Ceaușescu rendszer borzalmas állapotokat hagyott maga után. Volt szerencsém a forradalom után 2 évvel ott síelni, és nem panaszkodhattunk. A pénzünk aranyat ért… Emlékszem, beváltottam egy hétre 5 ezer forintot, és annyi lejt kaptam, nemhogy a pénztárcámba, a zsebemben sem fért el. Az árakról annyit, hogy egy feles jó minőségű vodka 15 forintnyi, egy márkás pezsgő faládában, szalmával bélelve 45 forintnyi összegbe került. Exkluzív étteremben, roston pisztráng, hasábburgonyával olyan helyen, ahol a pincér végig mögötted állt és azonnal töltött a poharadba, ha kiürült, 105 forintnyi összegbe került a fogás… Igaz később tudtam meg, mert bementünk egy brassói áruházba, hogy 5 ezer forintnyi lejért, egy komplett ülőgarnitúrát tudtam volna venni…
Szóval ilyen kellemes előjelekkel vágtam három évvel később a román kirándulásnak. Laciék és két operatőr társam, Sanyi és Robi előbb mentek, én éppen új helyre költöztem és másnap délután tudtam indulni. Nagyon vártak a helyi szervezők minket, hisz Nagybányán (Baia Mare) magyar ajkú srácok szervezték az Eb-futamot. Sándor (sajnos a vezetéknevére nem emlékszem, de itt jön egy csodálatos elme, Büki Ernőé, akivel rögtönöztünk a cikk írása közben egy telefont, és egyből rávágta, hogy Dobai Sándor!!!) mindenről gondoskodott.
A “csodálatos elme”, Ernő…)))
Csengersimánál mentem ki, és bizony a szokásos torlódás volt a román oldalon. De nekem már előre postán elküldték a rendezők a matricákat a kocsira, és mondták, majd a határon menjek csak előre, ne álljak be a sorba. És kérem, így is volt, nem néztek semmit, csak egy percet az útlevélre, és már mehettem is. Szatmárnémeti után rám sötétedett és az a bő 60 kilométer, amit Nagybányáig kellett megtennem az akkori viszonyok között, az maga volt az örökkévalóság. Közvilágítás még nem igazán volt a kisebb településeken, de lovaskocsi, petróleum lámpával és kerékpáros, szintén hasonló világítással, csak kézben fogva(!!!), annál több…
Na mindegy, épségben megérkeztem, és épségben maradt szintén mindenki, akivel az úton találkoztam… Arra emlékszem, egy bazi nagy, patinás szállodában (volt korábban…) kaptunk helyet a fő téren. Ez az épület a korábbi megalomániában szenvedő pártvezér utasításait, méreteit mindenben tükrözte. A hatalmas tér közepén állt. Belépve a recepció az első emelten volt, nagy széles lépcsőn kellett felmenni, amely mellett és az egész szállodában mindenhol hatalmas üvegcsillárok lógtak. Csak ugyanúgy hanyatlott állapotban, mint a ’89-ben megbukott rendszer. De azért lehetett látni, hogy ez valamikor díszes egy hely volt, és most, amikor e sorokat pötyögtetem, látom, jócskán fordítottak rá, és egy színpompás épületként ragyog manapság. Nézzétek csak itt a mostani képeket.
Laciék külsőre szerényebb, de belülről mindenképpen elegánsabb helyen kaptak szállást a csapatokkal. Itt készült az interjú is, amit majd a filmben láthattok. Egy biztos, a mezőny nem volt igazán combos, de ha győzni akarsz, akkor azt az egyetlen pilótát is meg kell verned, aki bizony nem volt ügyetlen. Georgi Petrov a bolgárok menője volt abban az időben. Az akkori Belügyminisztérium pénzéből ment, mint megtudtuk. Neki már 1994-től egy A-csoportos Ford Escort Cosworth állt a rendelkezésére. Pályafutása során, amit nem sokkal találkozásunk után fejezett be, 66 Európa-bajnoki futamon indult. Kicsivel ez több volt, mint Ranga Laci mérlege…
Laci és Petrov
De nevezett még egy brit pilóta is, Jonathan Joannides szintén Forddal és a helyiek menője egy Audival, Constantin Aur. A versenyt a családias hangulat jellemezte. No, nem a mezőny karcsúsága miatt, hanem azért, mert annyi szeretetet és figyelmességet, amit mi ott, akkor kaptunk, ritkán él át az ember. Semmi bajunk nem volt a román ajkúakkal, a magyarok pedig bálványként vették körül Ranga Laciékat. És tudjátok, ez nem is igazán Nagybányán jött ki igazából, hanem amikor 40-60 kilométerre elmentünk a várostól északra, a Máramarosi-havasok irányába. Az arrafelé élő picinyke települések magyar lakói, elképesztő kedvességgel viselkedtek irántunk. És ezeket majd látjátok a filmben, hisz a helyiek minden korosztálya képviseltette magát. A videóban kis mosolygást csal majd az arcunkra, de ez élőben nem volt vicces, sokkal inkább megható.
Olyan emberekkel találkoztunk, akiknek fogalmuk sem volt az autóversenyről, de kijöttek azért, mert tudták, hogy híres magyar sportolókkal találkozhatnak, Ranga Lászlóval és Büki Ernővel és ott a helyük. És ott voltak, nem kevesen… A szervezésről pedig annyit, hogy a gyorsasági szakaszok többsége, teljesen új aszfaltborítást kapott, közvetlenül a verseny előtt. Kiváló minőségű, és nem gyenge útvonalakon zajlott a verseny. Mi akkor csak álmodhattunk éppen egy ötszörös szorzójú Eb-futamról, míg Romániában a forradalom után bő öt évvel, a magyarok megcsinálták és nem egy alkalommal. Szóval nagyon jól éreztük magunkat. Nagybányán már volt pizzéria és jó színvonalú étterem. Semmiben nem szenvedtünk hiányt, arról nem is beszélve, hogy a forintunk még mindig rengeteget ért…
Ugyan a mobiltelefonjaink nem működtek még, de én a sajtóközpontban, saját nemzetközi vonalas telefont kaptam. Így naponta többször élőben jelentkeztem a Magyar Rádióban, Danubius Rádióba, a mi Dráva Rádiónkba és persze a Nemzeti Sport olvasói folyamatosan kapták a híreket, ahol Ranga László először nyert Európa-bajnoki futamot. Mert megnyerte, aztán rá egy évvel később a Subaruval ismételt a Ranga-Büki páros.
És még egy aranyos sztorit a végére engedjetek meg. Mint említettem, a sajtóközpont és a gyorsasági szakaszok között ingáztam, több napon keresztül. A városban meggyőződhettem arról, hogy tényleg milyen kedvesek az emberek. Na, de arra nem számítottam, hogy a közutakon is mindenki üdvözölni fog… Hittem egy ideig… Mikor elhagytam Nagybányát, arra lettem figyelmes, hogy bárki jött szembe, mindenki nagy karlendítéssel üdvözölt. Hát én meg bőszen integettem vissza, úgyszintén… Jött autó, busz, teherautó, nyilván nem tudtam melyikben ül román, vagy magyar, csak ők tudták, hogy én honnan jöttem, hisz az autómon természetesen magyar rendszám volt… Szóval mindenki integetett oda is, meg visszafelé is… Nem számoltam hányan, de a 60 kilométeres szakaszokon azért jöttek páran…
Beérve a sajtóközpontba a főszervezőnek, Dobai Sándornak lelkesen meséltem, hogy mi történt… Nagyot nevetett, és elmondta, hogy ez miért van. Bár ne tette volna, így kicsit letörte a szarvamat, viszont percekig baromi nagyot röhögött rajtam mindenki ott a helyszínen. Kiderült, hogy Romániában még nem nagyon volt a ragasztott szélvédő… Így a felverődő kavics, azonnal felrobbantotta a szélvédőket. De, ha odaraktad a kezed az ablakhoz, a becsapódáskor keletkező feszültséget le tudtad vezetni, és nem omlott, rosszabb esetben az öledbe a szélvédőd… Szóval akik jöttek szembe, nem nekem integettek, csak védték, amit védeni kellett. És tényleg, a következő körben, már tojva rá, hogy hányan “integetnek”, azt láttam, hogy az útszéleken 100-150 méterenként kis csillogó üvegkupacok voltak, odafelé, meg vissza is…
De úgy jöttem el onnan, hogy alig vártam, hogy egy évvel később ismét ott lehessek. És ez így is volt. Mi pedig Sándorékat meghívtuk a Mecsek ralira, akik el is jöttek a mi futamunkra… Tudjátok, amikor így visszagondolok, hogy mennyi élményt, sztorit, és egyéb történetet adott nekem a rali, akkor mindig arra a következtetésre jutok, hogy nem bántam meg. Lehet különböző országokba eljutni turistaként, tengerpartjukon locsolni magunkra a sós vizet, de ha nem a rali miatt mész, akkor soha nem jutsz el olyan csodálatos tájakra az országon belül, amelyeket felfedezhettünk a gyorsaságik felé, és vissza. Így lett kedvencem Korzika és Szardínia, és én bizony felhúzom a fekete zászlót, ha mondvacsinált piaci és kereskedelmi érdekek miatt, mindkettő jövőre kikerül a WRC naptárból…
Holnap délután feltöltöm az 1995-ös Román rali útifilm első részét, de előtte fontosnak tartottam az előbb leírtakat megosztani veletek, hogy amikor nézitek, kellőképpen tudjatok vele azonosulni. Nagyon klassz dolgok voltak ám ezek…
Kósa András Race1.net