Race1.net

Mi lett vele? 10. rész: Porth Gábor

A Race1.net olvasói által megszavazott Porth Gáborral nem ma kezdődött az ismeretségünk. Egészen 1984-ig kell visszamennünk. Tehát nyugodtan mondhatom azt, hogy mind a kezdeti lépéseit láttam, mind egész autóversenyző karrierjét. Ami, valljuk be, nem sikeredett túl hosszúra. Pedig Gábor nagy tehetség volt, ezt állíthatom, és ő bizonyította is. Csak, ahogy másoknak is, neki sem jött jól, hogy az állami szakosztályok megszűntek a nyolcvanas évek végén… De erről majd később.

Szóval Pécsett az említett nyolcvanas időszakban, korosztályom szokása volt, hogy  a Széchenyi téren találkoztunk. Mindenki hozta a kisuvickolt Zsiguliját, Skodáját, no meg az aktuális oldalbordáját…😂 Hegesztett felni, sima olajjal töltött gátló, hátul egy karikával rövidebb rugó, és kis kapirgált hengerfej. Ez volt a tuning, no meg némi dekoráció. A hátsó szélvédőn. Mindenki valami olyant írt fel, amihez kis kötödése volt… Volt, Pioneer, én tenisz őrültként a Donnay feliratot viseltem, horgász cimborám fehér Ladáján a Swinger felirat volt( nem az.., ez kapásjelző, bár így is érthető…😂), bár volt aki a Postinort írta (vagy íratta? a kor bombasztikus esemény tablettája volt…😂) a kocsijára. De egy valaki semmit nem írt fel rá, mert önmagában is csoda volt akkor. Porth Gabi piros Lada Novája…

“És tudod mennyit dolgoztam azért a kocsiért? Az egy tévhit, hogy a szüleim vették, akiknek tény egy jól működő butikjuk volt akkor, de én fát vágtam ezért! Komolyan.” – kezd hitegetni Porth Gabi a kezdetekkel, amit én is kétkedve fogadok. “Esküszöm Bandi! Volt először egy “kispolszkim”, aztán egy fehér 1500-as Ladám, és abból, meg a favágással keresett pénzből vettem a Novát. Egy diplomata hozta be, rohantam érte Székesfehérvárra. A Delhusa Gjont előztem meg, és hoztam el. Gjoni utána hívogatott, hogy az ő autóját vettem meg, én meg mondtam, én előbb vittem a pénzt…” – nevetünk Gáborral.

“Jól összerakott kocsi volt. De hamar elérte a végzet. Először vigyáztam rá, aztán nem bírtam magammal.” – tanúsíthatom. Volt egy rövidebb pályánk, hogy a Széchenyi térről a Székesegyház előtt a Barbakán felé ki a leggyorsabb. A Barbakán előtt közvetlen  egy  “S” kanyar volt szemben a házfallal, nos ezt Gábor vette abban az időben a leggyorsabban. Persze könnyű volt neki, mert amíg nekünk orosz diagonál volt a kocsin… “…addig nálam valóban már Koni gátlók voltak a kocsi alatt, meg szélesített felni, ilyen-olyan használt nyugati gumik. Szóval ezzel a kocsival kezdtem a pontszerző versenyekre járni. Még egyetlen tuningot hajtottunk végre rajta, hogy kivettük a hátsó üléseket.” – röhögünk tovább Gáborral.

“De csak pár versenyen mentem vele, mert utána vettem 25 ezerért egy kereklámpás Zsigulit, és abból építettünk versenyautót. A navigátorom Szatmári Csabi csinálta a motort bele. Na, ezzel mentünk a pontszerzőkre. Nem ment rosszul, de annyit nem gyűjtöttem a pontokból, hogy egyből rali 2-es licenszem legyen. Ekkor már összeismerkedtem Pánics “Charlie” Zolival, aki levitt a Pécsi Volánba. Ott bemutatott a Perjés Laci bácsinak. Ők együtt intéztek nekünk rali 2-es licenszet a Lajtai Zsoltiékéval egyetemben, 1985-re.” – meséli Gábor.

“Ez így jó volt, mert egész évben két pécsi páros gyepálta magát az kategória győzelemért. Lajtai Zsoltival ütöttük, vágtuk egymást. Mi az N-es Zsigulikkal mentünk. De így sikerült abszolútat nyernem a Budapest ralin. Itt ismerkedtem meg Bense Istvánnal. Ők akkor az S19-es Ladákkal mentek már. Pisti itt mondta a díjkiosztón, figyeljünk erre a srácra, mert még gondunk lesz vele… A mai napig jó barátok vagyunk, most is együtt néztük itt Pécsett a Mecsek ralit.” – nosztalgiázunk Gáborral. majd mesél is kettejük viszonyáról.

“Akkor még a versenyeken olyan sokat nem beszélgettünk, de nagyon jóban voltunk. Volt olyan szituáció, hogy verseny közben féltengely problémáink lettek. Cserélni kellett. Mentünk Benséhez, hogy van e neki még, mert nekünk nincs. Mondták a szerelői, egy van, de az az István tartalékja. Erre mondta ő a szerelőknek, srácok ha van, adjátok a Gábornak. s meg is kaptuk, a szerelői nagy kerek szemeinek kíséretében. De volt olyan, hogy valami elszállt Pisti kocsiján, és hegeszteni kellett. Abban mi mentünk a segítségére, és a csapatom csinálta meg a kocsiját gyorsan, mire ő hálából, jól le is vert…” – nevetve meséli Gábor az akkori egyáltalán nem szokatlan gesztusokat.

“Év végén jött a Mecsek rali, amit meg is nyertem, de csak gyakorlatban. Történt ugyanis, hogy Szatmári Csabi, sajnos elszámolta magát, és egy időellenőrzőre a végén rosszkor vitt be. Így elméletben nem én nyertem a versenyt, és ezzel a bajnokságban is Lajtai Zsolti mögött második lettem a kategóriában a rali 2-ben. “- mondja nem sok jelentőséget tulajdonítva a dolognak Gábor. Az volt a lényeg, hogy a következő évben már az első osztály jöhetett.

“Bizony, és végre rendes állami autóval. Kaptunk egy kasztnit, amit nekünk kellett felöltöztetni. Nem volt egyszerű abban az időben mindent beszerezni, de kottára elkészült a kocsi az első versenyre a Salgó ralira. Adtunk is neki mindjárt Cereden, nyertem is a szakaszt. De később problémáim akadtak, de nagyon élveztem. Aztán egyszer csak navigátor nélkül maradtam. Szatmári Csabi ugyanis közúti balesetet szenvedett, és nem tudta velem folytatni a versenyzést. Így menet közben szépen fogyasztottam őket, hisz ült mellettem Nagy B. Jenő, Hering Gyula, Erdős Laci barátom is, és Mohácsi Zsolt is.” – kezd a felsorolásba Gábor.

“Szóval így nyomtam utána végig az első évemet a rali I-ben. Kategória dobogós helyezéseket már szereztem az A/9-es géposztályban, de amire igazán büszke vagyok ebből az évből az, hogy a hegyi bajnokságban egyből bajnok lettem. Pedig akkoriban szép létszámmal zajlottak a versenyek. A ’86-os pécsi versenyt soha nem feledem…” – vezeti fel nevetve Gábor.

“Tudod szombaton és vasárnap is volt két edzés, és két versenyfutam, azaz 4-4 menet volt felfelé. Nos, én szombaton és vasárnap is az edzéseken összetörtem a kocsit… Mind a négy futamban, majd mind a négy versenyfutamot megnyertem. Jött utána a hét elején a szokásos szakosztálygyűlés, ahol egyenként értékeltek. Engem hagytak a végére, és Perjés Laci bácsi annyit mondott, Porth Gabi hozta a szakosztálynak a legtöbb pontot, és ő is okozta a legnagyobb anyagi kárt…” – röhögünk most is rajta. Áldozat nélkül nincs győzelem, beszéljük meg éppen.

“Persze ettől még a rali volt az életem akkor. És egyre komolyabban is vettem. A korábbi kereklámpás Zsigulim volt a tréningautóm, amivel sokat gyakoroltam, készültem. Így volt ez 1988-ban is. Tardosbányán folyt a tréningezés a versenyre. Több versenyzőtársammal nyomtuk fel, alá… Az utat mi biztosítottuk és baráti köreink. De úgy látszik nem eléggé, vagy az ottani vadászt gondolta rosszkor, hogy arra jár, de kétségtelen, mindketten rosszkor voltunk rossz helyen…” – kezdi Gábor feleleveníteni egyik legkeményebb esetét.

Mentünk kisebb ráhagyásokkal egymás után. A társaim még valahogy ki tudták kerülni az erdészt, de én már nem. Úgy 130-cal mentem amikor frontálisan ütköztünk. Az én kocsimban volt bukócső, négypontos öv… A kormány rászorult a mellkasamra, alig kaptam levegőt. Hívni kellett a mentőket, tűzoltókat, mert beszorultam. Szerencsénkre mindketten a vadász és én is túléltem. Pedig erős háromnegyed órát töltöttem a kocsiban, mire kivágtak onnan. Éreztem, míg vártuk a mentőket, hogy  a lábammal baj van, mert nagyon bedagadt a cipőbe pillanatok alatt. Le is kellett vágni rólam, amit nagyon sajnáltam… Végül kiderült, hat helyen tört el a lábam, de ennyivel megúsztam.” – próbálta elviccelni Gábor, a legkomolyabb balesetét.

“Három hét múlva következett a Mecsek rali. Nekem egy harmadik hely kellett ahhoz, hogy a bajnokságban második legyek. Persze, hogy levettük a gipszet, nem volt kérdés… Még valami kampót is raktunk a lábamra, hogy egyáltalán kuplungolni tudjak. De egy dekát nem tréningeztem, mert a kettő együtt a versennyel, más sok lett volna. Így is megcsináltam a harmadik helyet, és Bense Isti mögött második lettem  az éves értékelésben.” – eleveníti fel a nem mindennapi erőfeszítést Gábor.

“A következő évre egy nagyon jó kis csapat állt össze. Katica (Katona Zoli) és Balatonyi Árpi vállalták, hogy a kocsimat csinálják, és szervizelik egész évben. És ez így is volt! Nekem a versenyzésen kívül semmit nem kellett csinálnom, ők megoldottak mindent. Volt olyan verseny, ahol 19 perc alatt váltót cseréltek az A/9-es Ladán. Elképesztően jó srácok voltak, sokat köszönhetek nekik. Olyan dolgokat megcsináltak…” -csigáz fel Gábor. Majd jót nevetünk a következő sztorin.

“Még az etapot is felírták. Hogy gumit tudjanak időre hozni nekem. Salgó ralin voltunk. Volt a kőkúti gyors, meg Cered, mindjárt mellette a homokos, földes Bárna. Lejöttünk Kőkúton. Néz Mohácsi Zsolti, hol vannak a srácok. Nagyon szoros volt az idő, mondom. És kottára megérkezett a Balatonyi Árpi a Katicával. Gumit cseréltek ezerrel, és robogtam a közben jó taknyos, nyálkássá váló Bárnára. Lajtai könyörgött adjam neki a gumijaim, ő ugye VFTS-sel ment. Neki Kiss Feri szervizelt akkor, aki nem ért oda… Mondtam, dehogy adom. Minek adtam volna. Jól elvertem mindenkit abszolútban is olyan ötödik, hatodik időt mentem…” – nevet jókat Gábor a sztorin.

“Szóval a remek kis csapatom is kellett ahhoz, hogy 1989-ben magyar bajnok legyek egy olyan népes kategóriában, ahol Turi Tomit és Bense Istvánt kellett, többek között megelőznöm. Megmondom őszintén, és ezt ne értsd félre, erre az évre értem be úgy tudásban, tapasztalatban, hogy erősen fogalmazva, de azt csináltam az autóval, amit akartam. Mohácsi Zsolt, aki egy remek navigátor volt, mindig hangos nevetésekkel, és ujjongásokkal konstatálta.” – osztja meg büszkén gondolatait Gábor.

Tanúsíthatom, hisz nem egy versenyen láttam Gabit száguldani. A Salgó ralin elért, ha jól emlékszem abszolút hatodik helyezése nem kis feltűnést keltett, arról nem is beszélve, hogy a környező országokból a barátaink is indultak, tehát igen népes mezőny szerepelt. És utána egyenesen vezetett az út egy nagyobb kocsi felé…

“Csak vezetett volna. Helyette, gyakorlatilag abbahagytam. Ugyanis a rendszerváltással  megszűntek a Volán autós szakosztályok. Pont akkor… Megvehettem a kocsit a klubtól, rendesek voltak, de nem tudtam üzemeltetni. Így kénytelen voltam eladni, és Tóth “Gili” kapott az alkalmon és elvitte a bajnok autót. Én meg a pálya szélére szorultam, nem tudtam összehozni egy olyan projektet, hogy rendese tudjak versenyezni. Csak hébe-hóba indultam.” – meséli most is szomorúan Gábor.

“Például 1990-ben egyetlen egy versenyen sem, míg ’91-ben egy Veszprém ralin tudtam indulni egy Suzukival. Ennyi kihagyás után Tóth “Gili” mögött második lettem a futamon. De ez a szereplés sem hozott semmi előrelépést komolyabb szponzoráció tekintetében.”– állapítja meg Gábor. Így aztán tapasztalatgyűjtés céljából versenyeket néztél, dobom fel a labdát. És persze nagy röhögés jön, hisz elég érdekes élményünk volt 1992 januárjában.

Akkori munkáltatómnak volt egy új Ford Transit busza, amit elkértem. És ezzel öten, a pecás barátom, Erdős Laci, az “egyversenyes” navigátor, a Mezővár Öcsi és Porth Gabi útnak indultunk a Monte Carlo ralira. Hatalmas élmények értek minket. Már a verseny előtt megtaláltuk a gyári Lancia Martini csapatot. Akkor így álltak fel Kankkunen, Auriol és Bugalski. Nos, senki nem tudta olyan hangon hívni és mondani azt, hogy “Didier, Didier, Didier…”, mint Porth Gabi. Ez nagyon bejött a francia menőnek, és jól összejöttünk vele. Akármilyen tömeg volt később a szervizpontokon, Gabi csak megszólalt “Didier, Didier…” és már nyílt utunk volt a francia világsztár felé. Aki meg is nyerte a versenyt. Sajnos Gábor nem volt ott velünk az 1994-es futamon, ahol kedvence a fának csapódott (tegnapi bejegyzésemben láthatjátok), és nem ő kínálhatta meg szendviccsel. Igazi ott sem járt velünk utána rosszul, hisz abban az évben lett világbajnok.

fotó: Nikolausz Gábor 

“Ez valóban így volt, de a másik dologról kicsit hallgatsz. Amikor majdnem megfagyasztottál minket. Hogy is volt az?” – cukkol Gábor. Határozottan állítom az nem az én hibám volt, de akkor először inkább arról, amikor igen megmelengettem a srácok szívét, egész pontosan olyan valaki, akit a fél világ szerette volna akkoriban az ágyában látni…

fotó: Nikolausz Gábor 

Történt, hogy mindig van egy nagy ünnep Monacoban januárban, ez nyolcadikára esik, amikor először a Grimaldik kezére került Monaco. Ezt követően, valahol huszadika tájékán van amikor a Monacoi Érsek felszenteli a várost. No, mi éppen a Cousteau Oceanográfiai Múzeumba igyekeztünk. Ezzel majdnem szemben van a monacoi főtemplom, ahol óriási tömeg volt, nem is fért be mindenki a főbejáraton. Leskelődtünk. Mikor kiderült, hogy a szertartáson az első sorban ott ül a hercegi család. Mondtam a srácoknak jöjjenek velem, kihasználom ministráns tapasztalatomat. Elmentünk oldalt a sekrestye felé. Ahol ott állt egy állólámpás fekete hatvanas évekbeli fekete Mercedes. Akkor már tudtam, hogy helyben vagyunk. Bementünk teljesen szabadon a sekrestyénél, és gyakorlatilag beestünk az első sor elé. És akkor…

fotó: Szvatek Zsolt 

“És akkor ott volt az egész család, vagy kettő méterre tőlünk. Igaz, így volt, ezt soha nem felejtem.” – erősít meg Gábor. Ott álltunk a gyönyörű, Sába butikban ( Gábor szüleinek patinás üzlete volt Pécsett) vásárolt melegítőinkben a hercegi család előtt. Meglátva minket biccentettek, míg meg vissza… III. Rainier herceg, a mostani uralkodó Albert herceg, és Grace Kelly lányai, azaz Karolina és Stefánia hercegnő. Hát barátaim, amikor utóbbit megpillantottuk hörögtünk mindnyájan, mint a morzsát nyelt farkas… Olyan álmunk teljesült, hogy… Nos, nem tágítottunk, sőt a szertartás végén sorfalat álltunk mi öten a szűk folyosón, ahol testközelben elhaladtak a Mercedeshez. A róla elnevezett parfüm még mindig az orromban van…

Ezen élményekkel jöttünk hazafelé, amikor is már éppen Tarvisio környékén jártunk. Pontebbai lehajtó előtt van egy bő 5 kilométeres alagút. Meg volt beszélve, hogy Porth Gabi a következő tankoló. (vagy lehet Mezővári Öcsi volt…). Igen, de neki csak schillingje volt. Kérte, hogy ahogy átérünk Ausztriába ott tankolhasson. A mutató már nagyon a pirosban volt, de kb. 15 kilométerre voltunk a sógoroktól. Mi történik, az alagútban elkezdett rángatni a Ford. És leállt Rögtön üresbe raktam, és éppen kijöttünk rajta, ahol rögtön félre álltunk. Kifogyott a gázolaj. Éjjel egy óra volt. Ment először az anyázás, hogy ki a hibás, de végül már a megoldáson törtük a fejünket. Volt úgy mínusz 10-15 fok, és fújt a szél. Forgalom nulla. Végre jött egy autó. Lestoppoltuk. Egy Fiat Unoban két fiatal dán leányka ült. Rendesek voltak, mondták egyikünket elviszik a következő kútig. Én lettem a kiválasztott. Gyorsan összedobtuk a  maradék lírát, és fehér rövid ujjú ingben, mellényben elmentem a lányokkal. Nagy öröm volt, mert 4,8 kilométerre ott volt a kút. Ja, ez ok, csak amikor kiraktak, ők tovább mentek és én ott maradtam. Vettem először egy öt literes kannát, megtankoltam, és kijöttem. Hát egy perc alatt belém fagyott még az is… Hú mondom ennek fele sem tréfa. Gondoltam gyorsan stoppolok egyet. Megyek át az autópályán keresztbe, igen ám, csak a felező korlátok között még egy drótkerítés is volt… Nem volt mit tenni, szépen átejtettem a kannát a túloldalra és megpróbáltam átmászni. De valahogy nem igazán akarta a kerítés, hogy magamévá tegyem… Én innen rövid ujjú ingben, vagy 30-40 kilométeres -10-15 fokos szélben, a kanna meg túl oldalt. Már összeböködött a kerítés, mikor visszamentem a kút shopjába.

fotó: Szvatek Zsolt 

Találtam egy padlizsán színű melegítőt, amit ki tudtam még fizetni, azt felhúztam, nadrágot a misés élére vasalt nadrágra, és a felsőt a mellényre, utóbbi volt a normálisabb…. Vissza a kerítéshez, és kisebb sérülések árán átjutottam. na, kiálltam a  kannával stoppolni. Marhára nem jött senki. Egyszer egy kamion, de nem állt meg, egyébként is lejtős volt az út… Nem volt mit tenni, kanna visszaejt a kerítés mögé, amit ismét magamévá tettem, és kis bemelegítés után utcai cipőben, padlizsán melegítőben, erős hátszéllel támogatva lefutottam korom sötétben a távot. Mikor jött egy-egy kamion, nem láttam a fényszórótól, ők meg engem az alvástól, így mindig az utolsó pillanatban vettem észre a lámpafénynél, hogy félig az úton vagyok. De futottam a saját, meg a négy társam életéért. Most nevetünk, akkor azért annyira nem volt vicces… Megérkeztem.A csapat a kisebb adóval terhelt nedűkön élve vártak epekedve, és azt játszották, ki tud átugrani a másik autópályára. Mint kiderült ott pilléreken állt, ezért Porth Gabit két kézzel rángatták vissza a mutatványtól. Nos,beöntöttük a 80 literes tankba az 5 liter gázolajat. Szerintetek a lelevegősödött autó  felszívta… A válasz egyértelmű, adtunk a sz…nak egy pofont. Igaz nekem meg új melegítőm lett, ha már úgy sem ihattam. Begyalogoltunk az alagútba, ahol az első segélyhívón segítséget kértünk. Meg is jött, hozott gázolajat, még be is húzott minket, hogy füstöt okádva elinduljon a busz. Emberek, mindezt akkor 300 márkáért… Olcsón tankoltunk, nem? Plusz a melegítő… Már Graznál jöttünk lefelé, amikor végre rendesen átmelegedett a busz, leolvadtak belül(!) a jegesedések és végre meg tudtunk állni kicsit aludni…

“Jó, nagyjából így volt. De olyan jó így utólag is kiszínezni. De a monacoi tapasztalatokat megszerezve, és kellőképpen feltüzelve, kibéreltem egy Opel Kadett GSI-t a Mecsek ralira. Végre megint versenyeztem. Nem is ment rosszul, mert abszolút hetedik lettem. Úgy gondolom megint ennyi kihagyás után ez nem volt egy rossz eredmény. Talán Didierből is ragadt rám valami…” – folytatjuk ugyanolyan jó hangulatban.

“Aztán megint nagy csönd…És jött egy lehetőség 1994-től, aminek annyit köszönhetek, hogy volt újabb, aktív öt évem az autósportban. Dancsó Pál, és Cserkúti “Öcsi” József beindították az Opel Astra kupát. Két-két autós csapatokat állítottak ki a magyar márkakereskedők, és én a pécsi színeket képviseltem az első évben. Nagyon jó mezőny jött össze. Turi, Bense, Dara, Turán, Kálmándy és még sorolhatnám. Mentünk pályán és a hegyiversenyeken.” – meséli lelkesen Gábor.

“Öt szezont mentem zsinórban és abból négyszer bajnok lettem. A második évben lettem ezüstérmes, aminek két oka is volt. Az egyik egy Bakos András szenzációs kezű pilóta volt. Andris jelentős gokartos múlttal bírt. Aki azért Monacoban megveri a Michael Schumachert, az úgy gondolom tud valamit. Nos, tőle nem volt szégyen kikapni. Igaz én egy futamot, azaz két versenyt, pont a pécsit kénytelen voltam kihagyni.” – megy egy kellemetlen sztoriba Gábor.

“A ’95-ös esztendőben a pécsi kereskedő már nem akartam engem indítani, ezért eligazoltam egy másik csapathoz. Nos, ezt ő nem nézte jó szemmel, csak nem tudom miért, és a pécsi hegyipályára menet igazoltattak a rendőrök, majd be is vittek a kapitányságra. Éppen annyit voltam bent, amíg lement mindkét nap a verseny… Erről ennyit, meg annyit nem lett igazam… Utána csak jobban hajtott a bizonyítási vágy és még háromszor megnyertem a bajnoki címet. 1998 év végén négyszeres bajnokként szálltam ki a sorozatból.” – meséli méltán büszkén Porth Gábor.

“Mivel mindenem a rali volt, nem adtam fel a visszatérési szándékomat. Sikerült 1999-re némi szponzorpénzt összeszednem, és kibéreltem Kaposvárról a te volt Fordodat. (…) Mentem is vele három versenyt, de a világot akkor már ezzel az autóval nem váltottam meg. Szelep volt a navigátorom, egész évre volt a kocsira fedezet, de mondom csak három versenyt mentünk, erről ennyit.. Megint félbe szakadt minden.” – meséli ezt a részt nyűgösen Gábor.

“Az év második felében összehoztam egy Mitsubishi EVO V-ös autót. Kakukk Ferenc lett a navigátorom. Elkezdtünk becsületesen készülni a Mecsek ralira. Tréningeztem rendesen, ő meg szintén rendesen, csak rókázott… És egyszer csak eltűnt. Úgy ahogy mondom. Ott álltam a verseny előtt, és nem volt kivel mennem. Három óra alatt intéztük el a papírokat Steiner Zolinak, aki beült mellém, és abból a macskakaparásos itinerből mentünk egy ismeretlen kocsival. Negyedik, vagy ötödikek lettünk a teljesen széria autóval.” – idézi fel Gábor utolsó versenyét.

“Igen, az volt. Láttam ennyi egy ilyen kocsit fenntartani, és azt is, hogy erre nekem nem lesz pénzem. Így eladtam, és ezzel gyakorlatilag becsuktam az ajtót magam mögött, és hátat fordítottam a versenyzésnek. Azóta csak néha kijárok egy-egy futamra. Mint most is a régi társakkal a Mecsek ralin. Itt volt Turi Tomi, Bense Isti akivel hetente beszélek telefonon, Vojcsik Golyó és még sok barát a pécsiek közül is…De ennyi. 55 éves vagyok szép volt, jó volt, de elmúlt…” – fejezzük be Gáborral.

Egy csapatkép a baráti társaságunkról 2007-ből a Szardína Rali Vb futamról. Jobbra ül narancssárga pólóban Porth Gábor 

Gábornak egy váltás nem jött be. Az pedig a rendszerváltás volt. Mégpedig azért, mert miatta szűntek meg az állami szakosztályok, pont akkor amikor ő pályája csúcsán volt. Ha később kezd versenyezni, már az új világban, ezzel a tehetséggel sokkal többre vihette volna. Igaz, így is olyan eredményeket ért el, ami nem sok versenyzőnek adatott meg. Én mikor becsukom a szemem, azt látom, amikor állok a kazári gyorson a hidas előtti jobb2-ben a hosszú lejtős egyenes végén, külső íven. És érkezik azon a versenyen, amikor abszolút hetedik lett Gábor az 1300-as  Ladával, szinte lebeg a kocsi az úton, majd azzal a lendülettel fordulja a jobb2-öt a hidas irányába. Utána kinyitom a szemem , és ezt a rohadt padlizsán színű melegítőt látom…😂😂😂

 

Kósa András Race1.net

A képek előbányászásért külön köszönet Pacsuta Attilának.

A külön nem jelölt fotók Peták Tibor, Heller Attila albunmásból, és használtuk egy-egy kép erejéig a rally.hu, a speedzone.hu és a sportkannibal.blog.hu remek munkáit. Köszönjük! 

A képek nem mindig a tartalomhoz igazodnak.

 

 

Exit mobile version