Ranga Lászlóra emlékezünk – ma lenne 60 éves…

Lehet, hogy sokan nem értenek velem egyet, de úgy gondolom, hogy egy embertársunk nagyságára úgy emlékezünk méltóképpen, ha nem a halálának az évfordulóján szomorkodunk, hanem születésének napján méltatjuk, főleg egy ilyen kerek szám alkalmával. Amikor itt hagy minket valaki, az mindig egy szomorú nap lesz, és évek múlva is aznap, a hiányával a szívünkben, csak a bánat lesz úrrá rajtunk. De ha a születésnapján emlékezünk meg róla, talán az jut az eszünkbe, milyen jó, hogy volt nekünk, hogy ismerhettük, hogy láthattuk, hogy kezet foghattunk vele… Nekem ilyen volt Ranga László. Ma lenne hatvan éves…

Most nem a pályafutását idézném fel, hisz nemsokára a “Ralibajnokaink” sorozatunkban ő is szerepel majd. Ma “csak” Ranga Lacira emlékeznék, veletek együtt, arra az emberre, akit volt szerencsém közelről is ismerni, nemcsak az autósport kapcsolatából eredendően… Elhihetitek nekem ti, akik szintén tudjátok, ki volt Ranga László, hogy ő az autósport, az ott nyújtott alázata, kitartása révén, mint ember, olyan magasságokba emelkedett, hogy mindenki felnézett rá. Még az is, aki nem neki szurkolt, vagy nem ő volt a kedvence, de mindenki számára ő volt RANGA LÁSZLÓ.

Mi kell ahhoz, hogy valaki, aki tizenhat éve itt hagyott minket, most is, éppen ma, könnyet csaljon a szemünkbe, mert nem tudjuk személyesen átölelni és azt mondani “Isten éltessen a hatvanadikon”. Ezt szeretném inkább érzékeltetni.

Mert abban biztos vagyok, hogy ma sorban állnánk, százan, ezren lennénk a háza előtt, úgy hogy a sor vége Pécsett az Ürögi út alján lenne… Az utolsó otthona előtt, ahonnan pár száz méterre indul a Ranga László út… Az a szerpentin, ahol fiatalon csillogtatta tehetségét, és bajnokként száguldott a kor legjobb autóival… És szülővárosunk vezetése megtette azt, amikor utcát nevezett el róla, hogy valóban soha ne felejtsük…Jól tették, mert ez jár neki, mert minden olyan embernek jár, aki valami olyat alkotott, amire az utókor felnéz. Mi biztosan felnézünk rá.

Ranga László amikor sikerei teljében volt, Pécs egyik legnépszerűbb polgára, akkor sem felejtette, hogy ő hogyan indult, indulhatott és kiktől kapott ehhez segítséget. És az méltatja emberi nagyságát, hogy amikor ő hozzá fordultak a fiatalok, pályakezdők, ismerősök, mindenki számára nyitva állt a Móra Ferenc utcai ház ajtaja… Egymásnak adták az emberek a kilincset, magam is párszor lenyomtam…Mert tudta, hogy most ő van abban a helyzetben, mint ahogy voltak akkor a legendás Pécsi Volán nagy öregjei…

Laci is az egyik legenda, a hála Istennek velünk élő Simor “Nagytalpú” Gyula bácsi mellett is kezdett. Bizony, aki nem tudná, az aszfaltszaggató, a poros útból is vizet fakasztó stílusáról ismertSimor Gyula – Pánics “Charlie” Zoltán páros navigátorának helyét vette át, Gyula bácsi ralis éveinek utolsó szakaszában. Úgy gondolom, az első szavak őt illetik megemlékezésünkben.“A Lacika az utolsó navigátorom volt, amikor teljes bajnoki szezont futottam 1980-ban. Én utána raliban, csak egy-két futamon indultam a “Kisgállal”, és hegyiztem. De Lacival itthon és a BBK-ban (Béke Barátság Kupa a volt szocialista országok bajnoksága volt. -a szerk.) egész évben mentünk. Ő gyakorlatilag akkor sorkatona volt, és korábbi társa azért mondott le róla, merthogy úgy sem tud versenyezni, nem ám hogy külföldre menni. Nos, én meg nem így gondoltam, és az ő apukájával, meg pár ismerőssel, kis nyomásgyakorlás után elértük(), hogy Ranga Laci a taszári körletet elhagyva, a bajnokságban, sőt a tiltott külföldre távozást is áthidalva, a BBK futamokon navigáljon nekem” – kezdi Simor Gyula a visszaemlékezést.  “Lacika olyan volt nekem, mint az öcsém, ezért Öcsinek is neveztem el. Jó ember volt, nagyon rendes srác. És meg kell hogy mondjam, jó navigátor is! Azt nem mondom, hogy nem volt az elején olyan, hogy inkább a kesztyűtartóba bújt volna, de hamar felvette a ritmust. Az első versenyeink egyike az NDK-ban volt, egy BBK futam. Ott az első gyorson az 1600-as Ladával abszolút első időt autóztunk, és onnan rendben volt minden…” – meséli nevetve Gyuszi bácsi, miközben éppen egy ott készült fotót szorongat. Aztán a nagy búcsúzkodás közepette még egy sztorit kapunk tőle, amit kár lenne kihagyni.“A következő évben már ő is vezetett, én rajtoltam mögötte az egyik versenyen. És a gyorsasági vége felé, egy ugratónál utolértem, ahol én kicsit több időt töltöttem a levegőben, és azzal a lendülettel el is hagytam.  A célba érve rögtön cukkoltam, hogy “Öcsi milyen tanuló vagy te? Nem tanultál tavaly eleget?” Mire ő ” Papa csak félre álltam, mert tudtam úgyis lelöknél…” Öleltük át egymást a célban.” – idézte fel a történteket Gyuszi bácsi. “Nagyon fiatalon ment el, most hogy így beszélünk róla, érzi az ember, mennyire hiányzik” – zárja megkönnyezve a kőkemény Simor Gyula.

Ranga László sem volt tökéletes ember, mint ahogy egyikünk sem az. Biztos, hogy voltak neki is rossz napjai, összezördülései. Ezt sem lehet tagadni. Én sem tehetem, nekünk is volt. De itt azonnal el kell mondanom, hogy úriember volt. Miért? Mert mindenkivel, velem is, leült és szemtől szembe megbeszéltük. És tényleg nemcsak velem, hanem mindenkivel, akivel tehette, és aki erre vette a bátorságot. Ő a többszörös bajnok, a közszereplő, nem tehette meg, hogy félbehagyjon dolgokat, és rendezetlenül zárjon ügyeket. Nem tehette, mert az ő szavát, gondolatait, cselekedeteit százan, ezren lesték, és hallgatták. Mert ő volt akkor már a RANGA LÁSZLÓ.

És erről a határozottságáról, profizmusáról talán a leghitelesebben Büki Ernő tud beszélni. Ernő, akivel rokonok, barátok, és társak voltak az autóban.“Őszintén mondom, és nem akarok itt közhelyekkel kezdeni, de ő volt a második APÁM. Mindennap találkoztam vele. Még a közös versenyzésünk előtt is, hiszen a unokanővéremet, Ibolyát vette feleségül. Úgy gondolom, nem túlzok, ha azt mondom annak a korszaknak már ő volt a Ferjáncz Attilája, tisztelegve ezzel mindkettejük előtt” – kezdi Büki Ernő a beszélgetést. “Én láttam közelről az egészet, ahogyan a nulláról építette fel a 90-es évek elején profi csapatát. És később engem is belevett. Láttam azt az alázatot a sport iránt, amely olyan értéket képviselt nála, amit most is példaként, követendő útként állítok minden fiatal elé. És azt az eltökéltséget, és persze nyíltságot is, amivel viseltetett karrierje csúcsán is a fiatal kezdők felé. Mindig, mindenkivel foglalkozott, és meghallgatta.” – folytatta Ernő. “Olyan precíz ember volt, hogy percre tudtuk mindig, mikor, mi fog történni. Ebbe a profizmusba kellett beletanulnom mellette, amikor 1991-ben beülhettem mellé. Olyan szemléletet, kitartást, szervezést láttam, ami példaértékű, hogy mi legkésőbb áprilisra minden évben tudtuk, mikor mit fogunk és miből csinálni. A téli időszak alatt mindent megoldott, hogy utána óramű pontossággal működjön. És mindenki tudta a dolgát, pedig nagy neveket kellett a csapatban koordinálni, mint “Nagykokó”(Kovács László), Antalffy Gyuri bácsi, Pánics Zoli és a többiek. Na, én ezt hiányolom a mostani csapatok legalább 40%-nál”– mutat rá Ernő arra, amit már Ranga László képviselt itthon a kilencvenes évek elején.

Itt megállunk egy pillanatra Ernővel, és megszólaltatjuk egy rövid időre Ifj. Tóth Jánost, az akkori legnagyobb vetélytársat.“Nagyon sportszerű küzdelmet vívtunk. Rengeteg versenyen harcolhattunk a győzelemért, nagyon kemény ellenfél volt. Nagy kihívás volt ellene mennem, mert precíz és gyors volt. Nem lehetett ellene nem 100%-on menni, mert rögtön kihasználta. Nagyon ki volt élezve ránk akkoriban a kettőnk küzdelme, és annak hangulata, de mi ketten, mindig tudtunk egymással beszélni, mint sportemberek. Ahhoz nem kellettek közvetítők, és mi meg is beszéltük mindig azt, amit kellett. Nagyon tisztelem őt, és nagyon hiányzik. Jó lenne, ha még mindig itt lenne velünk” – emlékezett Janika.

“Nagyon hiányzik, de nemcsak nekem. A magyar autósportnak. Laci, az akkori szemléletével, az összegyűlt tapasztalatával, a felépített rendszerével, a kivívott tekintélyével ma ott kéne, hogy üljön az MNASZ vezetőségében. Nagy szükség lenne rá.”– folytatjuk Büki Ernővel. “Köztudott most már, hogy az utolsó aktív versenyzői éveit, súlyos betegen teljesítette, évről, évre. Erről akkor csak mi tudtunk, a CSALÁD és az orvosok. Minden itt is ki volt számolva, meg volt tervezve. Mikor lesz az utolsó futam, mikor legyen a következő műtét, mikor kezdhet erősíteni, felkészülni a következő évre, hogy időre, autóba ülhessen. És ez így ment az utolsó években. Rengeteget bringázott, pedig nem szerette annyira, de kellett, és ő ment. Mert várta az év első versenye…” – idézi fel a borzalmas időszakot Ernő.

“Amikor tudta, hogy az autóból ki kell szállnia, már tervezett mindent előre. Az utódja útját, Kiss Feri ügyeit, és a család, a fiai dolgait. Annak a családnak, akinek rengeteget köszönhet, hisz Ibolya nélkül már lehet, korábban befejezte volna. De ő nem adta fel soha, én tudom. Nagyobbik fiát versenyezni nem látta a pályán, hisz oda nem látogathatott már ki, de Lacika pont akkor kezdte a lépéseket a Suzukival. Éppen az első szezonunkban voltunk, a következő versenyen, Szombathelyen, amikor kaptuk itthonról a hírt…Csomagoltunk és azonnal jöttünk haza, 2001. június 16-án– hagyjuk abba Ernővel a beszélgetést.

A RANGA nevet igyekszik méltóképpen képviselni két nagyon szimpatikus fia, Laci és Péter. Most hétvégén, éppen Veszprémben. Egy szurkolójuk biztos van, odafent…

Egyszer mindenki elmegy, mert ez az élet rendje. De akik olyan emberek voltak, valami olyat tettek, és hagytak az utókorra, mint RANGA LÁSZLÓ az autósportban, azokra örökké emlékezni fogunk…

Mint ahogy tettük, éppen ma.

Isten áldjon BAJNOK!

Ölel innen lentről Kósa András

A képeket köszönöm a Ranga családnak.

 

Post2